A gombák származása és elterjedése a Földön

/2006. június - Tóth Miklós/
A cikk Tóth Miklós saját munkája, mely itt kerül először közlésre.

Mint minden élő szervezet, a gombák is a tengerben jöttek létre, s a növényvilágot követően terjedhettek el a szárazföldön; lévén heterotróf szervezetek, tápanyagaikat élő vagy elhalt növények szolgáltatták.

Már a tengerben kialakultak a rájuk jellemző parazita és szaptrotróf életmódjaik. Kb. négyszázmillió éve (ekkor már az életet védő ózonréteg is kialakult a légkörben) harasztok népesítették be az őskontinenst, óriássá nőtt példányaiknak kedvezett a párás, tropikus klíma.
Egy akkor korpafű rizómájában tenyészett a ma ismert legrégibb gomba, a Paleomyces asteroxyli - egybefüggő (nem szeptált) hifáin a petespórás gombákra (ahová a peronoszpóra is tartozik) emlékeztető függelékeket, un. sporocisztákat találtak. Valószínű tehát, hogy a vizekben önállóan mozgó "zoospórák" helyett itt léptek be a szárazföldi életmódra jellemző, apró, virágporszerű, főleg a légáramlattal továbbított ivaros szaporítósejtek, a valódi spórák. A karbon korban (kb. háromszázmillió éve) azután erőteljes differenciálódás mehetett végbe a gombáknál, ugyanis ekkortól keletkeztetnek a tudósok egy igen érdekes amerikai leletet: ez a faj a törzs két külön osztályának, a tömlős- és a bazídiumos gombáknak a jegyeit egyesítette magában - kleisztotéciummal, egy szabálytalanul nyíló tömlősgomba termőtesttel rendelkezett, miközben hifái a bazídiumosokra jellemző dolipórusokkal voltak szeptálva.
A talált legrégebbi elkövesedett tapló, a Phellinites digiustoi Jura-kori (kb. kétszáz millió éves) rétegekből került elő. A tercier v. barnaszénkor szolgáltatott azután több epifil aszkomicétát, pl. egy trópusi serleggomba faj spóráit, s baltikumi borostyánkőbe zártan találtak meg egy Stemonitis (nyálkagomba) fajt és egy ős-tintagombát. A számunkra érdektelen kórokozók (rozsda- és üszöggombák stb.) mellett a Pannon-kor elején sok taplóféle élt, így jelen volt a Fomes is. A kb. 2 millió éve bekövetkezett jégkorszakok és felmelegedések sorozata nagymértékben elősegítette a gombanemzetségek differenciálódását, mégpedig az alkalmazkodás kikényszerítésével. A homokdűnéken, szikes lapályokon ott lehetett már a sziki csiperke (Agaricus bernardii) és a tejfehér cölöppereszke (Leucopaxillus lepistoides) sok más halofil és pszammofil társuk mellett, a jégvájta szurdokok nyirkos mélyén pedig az időszakos felmelegedéseket is átvészelték a mai tundrákról, vagy a magashegyekből ismert, leginkább a törpe nyírrel, fűzzel, áfonyafélékkel gyökérkapcsolatban élő tinórufélék, pl. a nyírfavargánya (Boletus betulicola), lápi érdestinóru (Leccinum holopus) és több rokona, vagy a hegyi fenyvesek, borókások ritka nagygombája, a kétgyűrűs tölcsérgomba (Catathelasma imperiale). Sokuk ezért reliktum-fajnak tekinthető.
A gombák rendszertani helyzete mindmáig tudományos viták tárgya: valószínűleg sem az ostorosgombák (Chytridiomycota) sem a moszatgombák (Oomycota) törzse nem közös eredetű a valódi gombákkal (Eumycota), ám leginkább a nyálkagombák (Myxomycota) különböznek tőlük, hiszen plazmódiumuk amőbaszerű mozgásra képes a szubsztrátumon, s a táplálkozásuk is "bekebelező", mint amazoké. A plazmódium végül sporangiummá alakul át, amelyben azonban már a valódi gombákéihoz hasonló spórák jönnek létre.


A LÉGKÖR SZEREPE A GOMBASPÓRÁK TERJESZTÉSÉBEN

A szárazföldi élet látható folyamatai nagyrészt a légkörben történnek, amely állandó mozgásban van, ezért ez a legalkalmasabb közege a spórákkal szaporodó növények és gombák elterjedésének. A légmozgás, vagyis a szél keletkezhet lokális és globális okokból egyaránt. A Föld északi féltekéjén kiterjedt szárazföldek, tengerekkel tagolt vagy tagolatlan kontinensek találhatók, amelyek a légkörön keresztülhatoló napsugárzás hatására gyorsabban melegednek fel a hőt elnyelő és azt tárolni képes tengerek vizénél. A szárazföldön így kialakult felszálló légmozgás (pl Európában) a tengerek felől enyhébb, "temperált" légtömegek beáramlását indítja el, ezért is "uralkodó" nyáron a nyugatias szélirány. A nyugati szelekkel érkezhetett hazánk területére számos atlanti elterjedésű gombafaj, pl. a bársonyos rókagomba (Cantharellus friesii) , a vastagtönkű kucsmagomba (Morchella crassipes) vagy a Közép Európában csak nem régóta ismert mérgező nagyőzlábgomba (Macrolepiota venenata), s számos rokonával a nyugat európai mészkőszirtek orchideás bükköseiben honos, savas esők által veszélyeztetett pompás pókhálósgomba (Cortinarius elegantissimus) is. Ám télen, amikor a nagy kelet európai síkság fölött lehűlt légtömegek és a sarki eredetű szelek veszik át a hatalmat és igyekeznek kiszorítani a melegebb atlanti és mediterrán levegőréteget, az uralkodó keleti - északkeleti szelek "szárnyán" kelet-európai és ázsiai elterjedésű gombafajok spórái érkeznek hozzánk, s alkalmasint megtelepszenek a Pannon síkság számukra megfelelő, arid klímájú élőhelyein. Így kerülhetett hozzánk a jóízű akác pikkelyespereszke (Floccularia rickenii) s találkozott az ellenkező irányból, Amerikából hozzánk került gazdafájával - de számos más kalaposgomba között az ördögszekér laska (Pleurotus eryngii) is, amely nemzetségében az egyedüli sztyeplakó, s csak napjainkban kezd gyakoribbá válni. A régiesen "hasgombáknak" nevezett fajok közül csak a Hollós László által leírt foltos szétesőpöfeteg (Calvatia candida), a hasadt pöfeteg (Mycenastrum corum) és a szélesszájú pöfeteg (Vascellum pratense) említhető meg itt, s még szót sem ejtettünk a Magyarországon leírt csiperke és egyéb fajokról, amelyek ugyancsak kelet felől érkezhettek ide.
Lokálisan létrejövő légmozgások még a hegyek vagy nagyobb terjedelmű erdőségek felöl az alacsonyabban fekvő, vagy fátlan területek irányába "folyó" hűvösebb áramlatok is, amelyek pl. magashegyi gombafajok középhegységi (extrazonális) előfordulásait teszik lehetővé, vagy azt, hogy igényes erdei gombákat találhassunk parkok, kertek fái alatt.
A hosszabb ideig tartó, kiadós esőket is eredményező ciklonok globális eredetüek: a délebbre mind nagyobb szögsebességgel forgó Föld (az egyenlítőn kb. 1700 km/ó, a sarkok közelében majnem nulla) magával sodorva felgyorsítja a fölötte felmelegedett légtömeget, amely észak felé magasabb szélességi fokon sem veszít sebességéből, vagyis nagyobb szögsebességet nyer -iránya délnyugat - északkelet. Amikor találkozik az ellentétes előjelű, vagyis északabbra lehült, s dél felé terjedve szögsebességét vesztett, északról délnyugat irányban haladó légtömeggel, létrehozzák az óramutatóval ellentétes irányban forgó ciklont. A ciklon melegfrontjával érkező légréteg az alátüremlő hideg levegő hatására a magasba emelkedik és hirtelen lehűlve, víztartalma a porszemek, virágpor és spórák felületén esőcseppekké válva mint csapadék hull alá. A 2002. évi nagy árvizeket okozó, egész Európát lefedő ciklon kontinensnyi távolságokról kapta az "utánpótlást" és feltételezhetjük, hogy a nyomában újabbnál-újabb gombafajokat, változatokat, formákat találnak majd a gombaszakértők. Ezen az úton érkezhetett a Mátra egy tölgyesébe a császárgalóca fehér formája (Amanita caesarea f. alba), amely - sajnos - a temőhelyén végzett tarvágás miatt valószínűleg kipusztult. A tejfehér galóca (A. lactea), amely a selyemgombák alakkörébe tartozik, északafrikai- meditterán elterjedésű, s megjelent a Gerecsében a közelmúltban. De megemlíthetjük még a szintén új keletű nemezes tinóru-leleteket, a nyárfa- (Xerocomus bubalinus), a vörösszálas- (X. communis) vagy a pompás nemezes tinóru (Xerocomus pruinatus) - ez utóbbi nemcsak nagy méretű, hanem igen ízletes csemege is egyben.


ŐSI FORMÁK, CÉLSZERŰ MEGOLDÁSOK

Amint a nagygombák származása a múlt homályába vész, úgy sok megválaszolatlan kérdés merül fel az egyes családok, nemzetségek fejlődéstörténeti kapcsolatait illetően is. Pl. a tinórufélék rendjét némelyek a taplókból, mások a lemezes gombákból vezetik le. Lohwag szerint azonban egy lemezes pöfeteghez (Secotium agaricoides) hasonló "tinórupöfetegből" (Gastroboletus) vezethető le, amelyet Kínából írtak le. E szekócioid gomba csöves szerkezetű termőrésze érés után is pöfetegszerűen zárt termőtestben marad, a spórák még nem lökődnek le aktívan, mint a belőle származó tinóruaknál. Több lemezesgombának is létezik ilyen szekócioid párja: a pókhálós- és a nyálkásgombákon kívül pl. a galambgombáknak is, amelynek neve lemezes álpöfeteg (Elasmomyces mattirolianus). Az, hogy a pöfetegek és a kalaposgombák között elhelyezkedő ilyen fajokat a fejlődés lépcsőiként, vagy ellenkezőleg, visszafejlődött (redukciós) alakokként foghatjuk-e fel, bizonyára csak genetikai vizsgálatok dönthetik majd el.
Mindenesetre a legrégebbi, gombáknak nevezhető élőlények a nyálkagombák, amelyek színes, nyálkás vagy kenőcsszerű telepeikkel esős időben faanyagon, de fűben is találkozhatunk. Alaktalan, néha terebélyes plazmatömegük a szubsztrátum felületén haladva amőbaszerűen táplálkozik, végül különböző színű, alakú (párna, buzogány stb.) spóratermő testté áll össze, többnyire mésztartalmú törékeny burokban. Leismertebb képviselőjük a cservirág (Fuligo septica), amelynek ragacsos tömegéből a tölgyesek lakói, a szarvasbogarak szívesen lakmároznak. Színe élénk sárga, de van fehér és pirosas változata is (var.cinerea, var rufa).
Ha egy nagy ugrással a fejlettebb taplóféléknél "nézünk körül", úgy látszik a mai napig sem "tudtak dönteni" a lemezes vagy a likacsos termőréteg (himénium) között. Legtöbbjük ugyan likacsos alul, de tudjuk, hogy megkövült lemezestapló (Trametes sp.) is élősködött már a negyed korabeli fákon, amelynek mai rokona a rózsaszínes egyrétűtapló (Daedalopsis confragosa) hosszanti likacsaival már lépett egyet a valódi lemezesség irányába. Mások esetében mint a labirintus tapló (Daedalea quercina), a lemezek valóban labirintusszerűen "rendeződnek". Ám a Japánból ismert "körkörös" sörtés réteggomba (Cyclomyces fuscus) szakított a "bevett" formákkal: lemezei nem sugárirányban, hanem koncentrikus köröket alkotva képezik a termőrészt. A bizonytalankodás a likacsos és a lemezes termőréteg között meglelhető a taplófélékkel rokon tinóruaknál is: a mérsékelt égövön világszerte elterjedt, a minálunk védett lemezestinóru (Phylloporus pelletier) a példa erre. A lemezek egyébként nemcsak a nagyobb spóratermő felületet biztosítják, hanem - hasonlóan a motorok hűtő-lamelláihoz vagy egy radiátorhoz - a termőtest konvektív hűtését is elősegítik, kiváltképpen a nap hevének kitett nyílt vegetációban.
A rendszertani osztályok szerint is egymástól távolálló tömlősspórás (Ascomycetes) és bazídiumos gombák némely rendjének fajainál egyaránt gömbölyded termőtesteket találunk: a földalatti tömlősök közül a hazánkban is termő nyári szarvasgomba (Tuber aestivum), amelyet régen sertésekkel, ma idomított kutyákkal keresnek, vagy a Kelet Európában régen medvékkel kutatott szardíniai szarvasgomba (Choiromyces meandriformis) ugyanúgy burgonyagumószerűen gömbölyűek és spóráik belül termelődnek, akárcsak a már közismertebb, a piacokon is árusított bazídiumos óriás pöfeteg (Calvatia gigantea) és apróbb rokonai. A természetben ugyanis a gömb az egyetlen mértani forma, amely egy adott külső felülettel a legnagyobb belső térfogatot képes megvédeni a környezet ártalmaitól. Nem véletlen tehát az sem, hogy a kalapos gombák közül pl. a mezőn termő nagyspórájú csiperke (Agaricus albertii) kalapja a spórák beéréséig majdnem gömbalakban bezáródva marad - így védekezve a korai kiszáradás ellen.


A GOMBÁK ÉLŐHELYE, AZ ALJZAT (SZUBSZTRÁTUM)

A nagygombák vékony hifa-fonalakból álló szövevényes tenyészteste, a micélium laboratóriumi körülmények között, például agar-agar táptalajt tartalmazó Petri csészében ugyanolyan jól tenyészthető, mint más mikroorganizmusok, baktériumok. Fleming ismert felfedezése nyomán tudjuk, hogy az antagonista szervezeteket az általa termelt antibiotikumok segítségével képes legyőzni. Erős enzimjei a legkeményebb kompakt faanyagot is egyszerű, a gomba által felvehető szénhidrátokra tudják lebontani. Megélnek a gombák azonban sokszor az élet befogadására alig alkalmas helyeken, váztalajokon is, amennyiben bizonyos hő- és vízmennyiség áll a rendelkezésükre, de bonyolult szinbiózisokra is hajlandók (fákkal, moszatokkal - lásd zuzmók) a túlélés érdekében.
A homoki csészegomba (Geopora arenaria) strandok homokján, építkezésről visszamaradt sóderhalmokon, törmeléken figyelhető meg, félig az aljzatba süppedve. A kúpos nedűgomba (Hygrocybe conicoides) hosszú tönkje mélyen a vízparti homoktalajba nyúlik le, s élénkvörös és narancs színekben pompázik. E nemzetségnek minden faja védelemre érdemes. A pusztai kucsmagombát (Morchella steppicola) pusztagyepekben, nemegyszer erősen erodált lejtőkön találjuk csoportosan április-májusban. A melegebb, esős nyári napokon, tölgyfák közelében - mivel ezekkel áll gyökérkapcsolatban - sokszor csupasz vulkanikus kőfolyásokon hozza az éles kődarabok között deformálódott termőtesteit a bronzos vargánya (Boletus aereus) a Mátra déli hegyoldalain, vagy a sovány, kavicsos talajú Nyugat-Dunántúlon, ahol a termésidejére utalva "hajdina vargányának" is nevezik. A vargányák különben mind a sovány, tápanyagszegény talajokat kedvelik. Ugyanilyen talajigényű az Európa lucfenyő övezetében honos fakó zsemlyegomba (Albatrellus ovinus), más néven "harapégés gomba". Furcsa nevét az avar - a nép nyelvén "harap" égését követő tömeges megjelenése után kapta. Az avart régen nemegyszer a szegény nép gyújtotta meg a biztos gombatermés érdekében, ugyanis ezeken a foltokon más fajok, így kucsmagombák is bő terméssel kecsegtettek…
Szikes legelőkön időnként bőséges gombaszüretet tarthatnak az ott lakók. A durván pikkelyes, barnuló húsú faj, a sziki csiperke (Agaricus bernardii) hosszú sorokban vagy "boszorkány körökben" lepi el a rétet, csak a szedni kell. Ahol télen sózták az utat, a padkán is megjelenhet a sziki csiperke. A kétgyűrűs csiperke (A. bitorquis) már a föld alatt teljesen kifejlődik, ily módon védekezve a legelő állatok taposása ellen. Húsos kalapja alatt ugyanez okból növeszt erős, vastag "lábat" a nyomott tönkű csiperke (Agaricus spissicaulis).
A mi tövisalja gombánkhoz (Entoloma clypeatum) igen hasonló délafrikai termeszgomba (Termitomyces sagittiformis) a termeszvárak laza talaján szó szerint gyökeret ver - másutt úgyszólván nem is fordul elő. A nagygombának minősülő vörös rovarrontó gomba (Cordiceps militaris) mumifikálódott lepkén, rovarokon hozza buzogányszerű termőtestjét, rokona a triflaáruló gomba (C. capitata) álszarvasgombán (Elaphomyces granulatus) élősködik. Az ízletes, ma már árusítható szürke tölcsérgombát (Clitocybe nebularis) az élősdi bocskoros gomba (Volvariella surrecta) károsítja.


ALKALMAZKODÁS A TERMÉSZET SZÉLSŐSÉGEIHEZ

Az utóbbi években, amikor a bő csapadék okoz sok gondot a mezőgazdaságban, s okoz áradásokat a folyókon, nem felejthetjük el, hogy több évtizedes átalagban inkább a szárazság dominált, sőt régebben nagyobb tavaink kiszáradása is előfordult. Ez utóbbi, a vízhiány sokkal nagyobb kihívást jelent a vízháztartásukat szabályozni képtelen (poikilohidrikus) élőlények, így a gombák számára. Ám számos fajuk él olyan helyeken is, pl. nyílt gyep-vegetációban, ahol a néha rapszodikusan jelentkező aszállyal, a napsugárzás és a szél szikkasztó hatásával szemben látszólag védtelenül állnak, mégis élnek és teremnek rendszeresen, vagy egy-két év kihagyással, s nem tűnnek el. A közismert mezei csiperke (Agaricus campestris) sárgászöld kalapszínű változata (var. isabellianus Moell. ) Dánia, Franciaország felől terjedhetett el Közép Európában, s jól alkalmazkodott az itteni, szárazabb (kontinentális) éghajlathoz. Mindenekelőtt a kalapszínével a fiatal termőtest jól rejtőzködik a fűben, s mire kalapja kiterül, vastag, lehámozható felbőr védi, mind a csapadék (amit a lemezeken túlnőtt, a peremen esőkidobóként funkcionáló részleges burokrész biztosít), mind a Nap sugárzó hője ellen. Vastag tönkje a legelő állatok taposásával szemben is védi amellett, hogy bő vízellátást biztosít a spóraéréshez a termőrész számára. Ez a tönk azután megnyúlva magasba emeli a kiterjesztett madárszárnyakra hasonlító profilú kalapot: ez a különleges, minden kalapos gombánál bevált forma úgy tereli a legkisebb légáramlatot is, hogy az elragadva a lemezekről levált spórák tömegét, minél magasabbra juttassa azokat. A kalap felett felgyorsuló levegő ugyanis szívó-emelő hatást vált ki az alul lévő légrétegre - ezért találkozhatunk sokszor az érett gombák kalapfelületén is az azt elszínező spóraporral. Hasonló élőhelyeken találhatjuk a szintén fehér kalapszínű gyökeres tarlógombát (Leucoagaricus macrorhizus), amely a talajba mélyedő álgyökere segítségével többletvízhez jut, - amit azután, hála a kalapfelbőrét védő pikkelyeknek - nehezebben is párologtat el. Ennek és más "gyökeres" kalapos gombának (Xerula fajok) aktívan leváló spóráit ugyanúgy a szél terjeszti, mint a pöfetegfélék spóráit - ezek azonban nem válnak el aktívan a termőtesttől. Az óriáspöfeteg (Calvatia gigantea) és rokonai, pl. a Japánból ismert "japán" pöfeteg (Lanopila nipponica) érett termőtestjei szabályosan szétesnek, s az így a szabadba került spórák tömegét - több millió is lehet egyedenként - már szabadon elszállíthatja a szél. Ezek az óriás méretű termőtestek mintha azért nőttek volna ilyen nagyra, hogy a talajtól elszakítva minél messzebb görgethesse egyben maradt belüket a végtelen sztyeppék szele. Egyes növények, pl. az ördögszekér kóró ily módon hasznosítja az elterjedéséhez a szél ingyen energiáját. A bimbós pöfeteg (Lycoperdon perlatum) és több rokona gömbölyded termőtestén érett állapotban egy nyílás keletkezik, amelyen át a barnás színű spórapor távozhat - a burkot érő esőcseppek ereje valóságos pöfékeléssé változtathatja ezt az egyébként lassú folyamatot. A csillaggombák (pl. Geastrum) külső burka karéjosan visszapöndörödve emeli magasba gömbölyű belső burokban érő spóráit, de a szintén ebbe a rokonsági körbe tartozó őves nyeles pöfeteg (Tulostoma brumale) ügyesebbnek bizonyult a törzsfejlődés során: merev, szálkás felületű nyele emeli fel a csúcsán ülő spóratelt glebát az elterjesztést végző szél útjába.


AZ AREA VAGY SZAPORODÁSI TERÜLET

A gombák szaporodási területe (area) nem esik egybe minden esetben az elterjedési területtel, hiszen tudjuk, hogy egy bizonyos helyen jelenlevő gombafaj egyáltalán nem hoz termést, vagy csak igen ritkán, ugyanakkor a szubsztrátumban vegetatív úton, akár terjeszkedhet is. Így lehet, hogy pl. a Nyugat Európában gyakori nedűgombák (Hygrocybe) minálunk védelemre kényszerülnek. A híresen értékes isztriai szarvasgombáról (Tuber magnatum) nem tudjuk, mikor és miképpen került a Dunántúl egyes folyóparti galériaerdeibe, s hogy hosszabb távon elterjed-e, vagy visszavonul eddig ismert mediterrán areájába. Magyarországon ugyanis csak a legutóbbi években fedezték fel, s nem is akárhol: Hollós László és Szemere László a két neves múlt századi szarvasgomba kutató működési területén: ők azonban nem találkoztak vele. Mindenesetre felvetődhet a termesztésbe vonásának lehetősége is. Számos értékes gombafajnak csak európai elterjedéséről tudunk: ilyen valószínűleg az ízletes vargánya (Boletus edulis) és a lilatönkű tölcsérpereszke (Lepista saeva) is. Ez utóbbi Fehéroroszországban hiányzik, másutt azonban gyakori. Egy 1979-ben megjelent francia erdészeti folyóiratból tudjuk, hogy a Vogézekben elvégzett erdő-műtrágyázási kísérlet során hektáronként 58 kg. lilatönkűt takarítottak be, amely értékben megegyezett a szóban forgó bükkös éves növedékével. Az ízletes vargányát már Clusius idején is ismerték Európában és "fehér vargányának" nevezték, bár akkor még természetesen nem volt szó e gombacsoport tagjainak tudományos megkülönböztetéséről. Dél-dunántúli gombászok emlékeznek rá, hogy régen a felvásárlók többet fizettek a "fehér vargányáért", mint az "aratási" vagy a "hajdina" vargányáért. E különös történet egyszerű magyarázata pedig az ízletes vargánya időnként tömegesen megjelenő fehér kalapszínű változatában rejlik (Boletus edulis var. Personii). Az úgyszintén igen értékes császárgalóca (Amanita caesarea) ritka, fehér formájára (forma alba Gill.) Parádsasvár határában mukkantak rá, ám ez a termőhely az erdő tarvágásával megsemmisült.
A fajokon belüli változatok (öröklődő eltérések) és formák (nem öröklődők) vezetnek új fajok megjelenéséhez. Az ok egy genetikai módosulás, amely az erős populációkban elvész, a legyengültekben megmarad és végül az új ökológiai feltételeknek már jobban megfelelő populációt hozza létre. A császárgalóca pl. Európában, Ázsiában, Amerikában, (Mexikó) elterjedt, valami okból azonban Japánban egy hozzá közelálló, ugyanolyan értékes, tönkjén erősen mintázott faj, az (Amanita hemibapha Sacc) vette át a szerepet (vikarizált). És megemlíthetjük itt a közismert, tölgyek gyökfőjénél nyelvszerűen megjelenő parazita közönséges májgombát (Fistulina hepatica), amely a világon mindenfelé elterjedt - kivéve Afrikát, ahol a hozzá igen hasonló de a tinórukra emlékeztető tönköt viselő afrikai májgomba (F. africana) terem az ottani őshonos lombos fákon.
Meg kell tehát becsülnünk az európai géncentrumú, másutt elő nem forduló nagygombáinkat, a fenyérek kormostönkű érdestinórujától (Leccinum versipelle), a halványlila tölcsérpereszkén (Lepista glaucocana) az ízletes és nyári vargányán át a kedvesen mintás, alig észrevehető pikkelyes bimbóspöfetegig (Lycoperdon mammiforme) stb. hiszen ezeket az értékeket megőrzésre kaptuk kölcsön utódainktól.


A GOMBA SPÓRÁK ALAKJÁNAK, FELÜLET-TÖMEGARÁNYÁNAK A SZEREPE

Életük, szaporodásuk érdekében a nagygombák sokszor folyamodnak a növény-állatvilág ismert trükkjeihez. Ilyen pl. az utánzás, azaz a mimikri. Tapasztalhatjuk (akár a saját kárunkon is), hogy a kucsmagombák milyen jól rejtőzködnek a termőhelyükön felhalmozódott fahulladék, korhadék között, ahol - üreges, vagyis szilárd felépítésüknek köszönhetően - még hosszú ideig eregethetik a spóráikat.
Egyes csészegombák feltűnő színeikkel vonzzák magukhoz a virágporra áhítozó rovarokat, amelyeket aztán a szárnycsapásaik keltette légmozgás hatására spórafelhővel terítenek be. Ekképpen a szaporítósejtek olyan rejtett zugokba (avar alá, faodúkba stb.) is eljutnak, ahova csupán a szél segítségével nemigen. A narancsvörös csészegomba (Aleuria aurantia) durván hálózatos mintázatú spórái ugyanakkor jobban odatapadnak az állat szőrzetéhez. De a petéiket megfelelő tápanyagba elhelyezni igyekvők is pórul járhatnak, amikor egy ínycsiklandó dögszagot árasztó szömörcsög receptákulumába (szivacsos szerkezetű nyél) tetején magátkellető zöldes glebára (az apró spórákat tartalmazó belső rész) szállnak, s magukkal vitt ragacsot még sokáig viselik, szintén csak a spórákat terjesztve. Az ízletes tőkegomba (Agrocybe aegerita) főleg vízközeli nyárfák gyökerén, korhadékán tenyészik, s éretten olyan illata van, mint a legfinomabb érett gyümölcsöknek - ezt a fajt (és még számos más, gyümölcs- vagy virágillatú kalapost pl. galambgombát) valószínűleg a körülöttük rajzó muslicák is terjesztik.
A szél által sodort spórák nemcsak messze, de igen magasra is feljuthatnak a légkörbe: fogtak már be 20 km. magasságból is gombaspórát. Nem mindegy tehát, milyen alakú és súlyú a spóra. A kis (néhány mikronnyi) példányok gyakorlatilag bármilyenek lehetnek, a nagyobb termetűeknél azonban fontos lehet a minél nagyobb felület-térfogat arány. A nagyjából változatlan tömeghez tartozó minél nagyobb felületet (amit röpfelületként foghatunk fel) a spórák mintázata van hivatva biztosítani. A magas fejlettségi szinten álló Russulales vagy Cortinariaceae spórái tüskékkel, varacskokkal díszítettek, sőt több faj esetében ezeket a képleteket a felszínből kiemelkedő hálózat köti össze. A sima felszínhez viszonyítva a röpfelület legalábbis megkétszereződik. A Lactarius pterosporus, németül Flügelsporiger Milchling, azaz "szárnyasspórájú tejelő gomba" a jó példa erre, de konzolszerű gyűrűk övezik a szagos galambgomba (Russula laurocerasi) spóráit is - ez bevált mintázat, amelyet tarajoknak is neveznek, gyakori más, rendszertanilag egymástól távolálló gombafajoknál is.
A szemölcsgombák spóráin kiszögellések, varacskosság teszi terjedelmesebbé a spórafelszínt, és a döggombák szögletes spórái is e célból alakultak ki ilyenné a törzsfejlődés során; akárcsak a susulykák Marginatae, Cortinatae, Petigonosae szekcióinál megfigyelhetők dudorok, kiszögellések. A repülést segíti a pöfetegfélék spóráin a bazidiumról való leszakadáskor hosszabb- rövidebb nyúlványként ottmaradó sterigma rész, a pedicellum is. A spóraszélesség méretét tíz-hússzorosan meghaladó hosszúság szintén elősegíti a repülést, amint azt a borostás nyelvgomba (Trichoglossum hirsutum) osztott, 13-15 részből álló spórája mutatja. Ez az "ökörnyál effektust" hasznosító megoldás hasonlít a konidiumokéhoz, amelyek sokszor csak a micéliumról leszakadó hifatöredékek, s egy vagy több sejtből állhatnak.


A cikkel kapcsolatban felmerülő kérdéseket a szerző részére írásban lehet feltenni, és az alábbi postacímre lehet továbbítani:

Tóth Miklós 2890 Tata, Bartók Béla u. 11/3

Copyright © 2012 NetGombász Egyesület.
Webmester: Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.