Elek Ignác: Szagok könyve /részlet/

 

 

                    Gomba szag

 

        A gomba különös élőlény, sem nem növény, sem nem állat, hanem egy harmadik, azaz gomba. Régebben a növényvilág közé sorolták őket - és kényelmi okokból még ma is sokan ott tárgyalják -, de ez bizony hiba, mert az élővilág harmadik élőlénycsoportját alkotják. A zöld növényekkel ellentétben klorofillt nem tartalmaznak. A szerves vegyületeket képesek lebontani és táplálékként hasznosítani. Anyagcseréjük a növényekével ellentétes irányú, táplálkozási módjuk külső emésztés. Nem tagozódnak gyökérre, szárra és levélre, még a szaporodásuk is alapvetően különbözik a növényekétől. Érdekes módon az állatvilághoz már jobban hasonlítanak, de ez mit sem változtat azon, hogy egy harmadik élőlénycsoportot alkotnak.

        Kedves szenvedély vagy hóbort a gombaszedés. A gombászok külön kasztot alkotnak. Aki ismeri, szedi és eszi a gombákat, felsőbbrendűséggel tekint le a többi halandóra, akik nem is tudják, hogy miből maradnak ki beszariságuk vagy tudatlanságok miatt. A vadon élő gomba íze semmihez nem hasonlítható. A termesztett csiperke és erdőszéli csiperke között akkora a minőségi különbség, mint a pancsolt kannás borok és egy jó füredi olaszrizling között. Arról nem is beszélve, hogy vannak olyan gombák is az erdőben, amelynek üzemi termesztése nem megoldott. Ilyenek pl. a vargányák, melyeket csak tölgyesben, bükkösben lehet szedni. Ízletes vagy királyvargányából készült gombapörkölt vagy gombás tojásrántotta után az ember már soha többé nem akar enni pincében termesztett laska gombát, de még csiperkét sem. Ugyanígy van ez a szegfű gombával is. Ha egyszer megkóstoltál egy szegfűgombából készült levest, többé nem akarsz mást enni. Vannak persze emberek, akiket ez nem lelkesít, de mint tudjuk olyanok is vannak, akiket semmi nem érdekel igazán. Ők nem lelkesednek semmiért. Ők azok, akik nem élveznek, nem ismerik a szenvedélyt, de nem is nagyon szenvednek, csak úgy vannak. Bejárnak dolgozni, felveszik a fizetésüket, nem veszekszenek, vigyáznak a kilóikra, szeretnek maguk előtt tolni másokat, mert nem vállalnak kockázatot. Magasabb beosztásba általában akkor kerülnek, ha szürke főnökre van szükség. Nemigen lázadnak, még ha fortyognak is nagyritkán, de sosem robbannak. Nem káromkodnak és minden második hétvégén lemossák az autójukat. Tulajdonképpen félnek mindentől, ami nem kiszámítható, nem megszokott, nem rutin. A világ tele van ilyen nem szokványos dolgokkal, tehát félelmetes. Ide tartoznak a gombák is. A tudatlan számára titokzatos, veszélyes, ördögi. Valószínűleg sokkal érdekesebb lenne a gombák helyett a forradalmak, diktatúrák, cellák kulisszatitkait feszegetni, mint nem megszokott, nem kiszámítható, veszélyes dolgokat. Be kell vallanom, hogy engem egyáltalán nem érdekel a történelem. Számomra érdektelen, hogy mit csinált a Napkirály vagy éppen miért robbant ki az amerikai polgárháború. A forradalmak sem izgatnak, még a Nagy Októberi sem. Szándékosan nem mondtam magyar példát, nehogy megsértsem valamely hazafi érzékeny lelkét. Számomra a történelem a hatalomra éhezők marakodásának története. Márpedig engem a hatalomért háborúzók sorsa egyáltalán nem érdekel, sőt mindenki gyanús, aki hatalmat akar, bármilyen nemes jelszót is tűzött a zászlajára. A történelem révén ritkán tudok meg valamit arról, hogy a sarki órásmester lánya boldogan élt-e a fűszeresék fiával. Engem pedig csak az érdekel, hogy mi van vagy volt a lelkekben. Ugyanaz volt-e egy kétezer évvel ezelőtti szerelem hőfoka, mint egy maié? Ugyanúgy fájt egy szülő, társ vagy gyermek elvesztése mint ma? A barátság, a hétköznapi emberi kapcsolatok változtak-e? Ezekről többet tudok meg még egy száz évvel ezelőtti szakácskönyvből is, mint egy történelmi lexikonból.

        A hatalomra éhezők helyett sokkal többre tartom a vargánya pörköltre éhezőket. Mert milyen is egy gombász, ha végiggombászta a délelőttöt? Mindenekelőtt fáradt és éhes. Már alig várja, hogy hazaérjen, lehuppanhasson a viaszos vászonnal letakart konyhaasztal mellé. Már több órája le sem ült, csak meresztgette a szemét, fürkészte a bokrok alját, hajolgatott a harmatos fűben megbújó szegfű gombák után. Akadt néhány erdőszéli csiperke is a bokrok alatt. Csak ne szúrtak volna annyira azok az átkozott tövisek. Nem sok az a pár szem csiperke, de mind gyönyörű friss. Szép fehér a kalapja, rózsaszínes, szürkés a lemeze, jól fejlett gallérja van. De ami a legjobb, hogy utánozhatatlan, ánizsra emlékeztető illata bújik bele az orromba, ha megszagolom. A legtöbb időt a szegfűgombák leszedése vette igénybe. Ezerszámra voltak a sűrű fűben. Az ujjaim szegfű szagúak lettek tőlük. Az apró gombácskákat egyenként meg kell fogni, körömmel lecsippenteni, füvet, sarat leszedni róla és úgy betenni a kosárba. Ezt több százszor megcsinálni sokáig tart. Az élet hosszú, idő van. Mindenre úgysem juthat belőle. Ma már tudom, hogy nekem mi a fontos, és ezekre mindig van elég időm. Ha nem tudnám, megháborodnék a kapkodástól. Nos, vargánya is a fontos dolgok közé tartozik. Van is néhány a kosaramban, két királyvargánya és két ízletes vargánya. A Pilisszentlászló melletti erdőkben találtam őket. Mondhatnám, hogy lejártam értük a lábam, de akkor hazudnék, mert biztosra mentem. Az igazi vargányaszedő tudja, hogy hova és mikor kell menni. Belőtt helyei vannak. Eső után x héttel ide, y héttel oda. A királyvargányából gombás tojás lesz. Gyorsan megtisztítom, apró szeletekre vágom, kevés olajon pirítom vagy tíz percet. Megsózom. Ezután felverek három tojást és a sistergő gombára öntöm. Néhányat kavarok rajta, hogy a gomba a tojásban elvegyüljön. A végén megszórom apróra vágott petrezselyemmel vagy piros paprikával, mihez van éppen kedvem. A lábosból eszem meg. Mit nekem az etikett, egyedül vagyok. Egészen elbágyadtam az ebédtől. Egy pohár fröccs az emésztésemnek is jót tesz. A többi gombát megszárítom. Ledarálva jó lesz gombapornak. A legjobb fűszer fasírtba, töltött húsba.

        A gombászatra egyetemista koromban szoktam rá. Jó sorsom úgy hozta, hogy szerettem volna valamilyen megnyugtató tevékenységet folytatni a unalmas és fárasztó szorgalmi időszak alatt. Szinte egész nap benn voltam az egyetemen. A tananyag java része hasznavehetetlen töltelék, szecska. A szaktárgyak mellett rengeteg munkásmozgalmi, politikai óra, orosz nyelv - amitől tizenkét éve nem tudtam megszabadulni -, vattaemberek érdektelen órái, akik katedrát kaptak mozgalmi múltjukért vagy mert a Rajk-perben elítélték őket. Addigra már minden illúzióm elveszett az egyetemmel kapcsolatban.

        Valamilyen természet-közeli, szabadban végezhető és nem túl megterhelő tevékenységet kerestem, ami alkalmas arra, hogy szellemileg kikapcsoljon, örömet okozzon. Ez lett a gombászás. Vettem egy gombászkönyvet és alaposan áttanulmányoztam. Egy kedves ember, akihez laza, nem vér szerinti rokoni szálak fűztek, megtanított a gombaszedés gyakorlatára. Addig azt hittem, hogy az erdőben csak kirándulni lehet meg szalonnát sütni. Amióta gombát szedek, az erdő nem idegen hely a számomra. Otthon vagyok benne. Amikor találkozom vele, mindig kapok tőle valamit, friss levegőt, életerőt, lelki egyensúlyt, vigaszt, jó ízű vizet, gombát, szamócát. Én sem megyek üres kézzel, tele van a szívem várakozással, szeretettel. Egyes részeken minden nagyobb fa személyes jóbarátom. Előfordul, hogy megállok és megfogom őket, megszagolom a csersavszagú törzsüket. Egyszer még fel is ugrottam az egyikre, persze nem önszántamból. Menekülnöm kellett, megtámadott egy vaddisznó. Sokszor mentem futni arra a környékre, mert nem volt túl meredek a felfelé kanyargó út. Amikor az eset történt, még jó kondícióban voltam és télen-nyáron hetente kétszer futottam tíz-tizenöt kilométert az erdőben. Hideg tél volt, vasárnap reggel. Beültem a Skodámba és kihajtottam Sikáros felé. Letettem az autót az erdő szélén, majd elkezdtem futni a hegyre fel a dobogókői erdőgazdasági úton. Farkasordító hideg volt, mínusz 14 fok. A fák kopasz ágait vastagon beborította a zúzmara. Egy hetes hó fedte az erdőt. Az úton az erdőgazdaság elkotorta a havat, így aztán ott jég volt. Futáshoz lengén kell öltözni, két trikó, egy vékony dzseki, hosszú nadrág, tornacipő, sísapka, pamut kesztyű. Az elején nagyon lehet fázni, amíg ki nem melegszik az ember a megterheléstől. Az orromban lévő szőrök egymáshoz fagytak, ami a legbiztosabb jele annak, hogy a hideg mínusz tíz fok alá süllyedt. A sapkám deresre fagyott, mivel a fejem erősen izzadt és gőzölgött. Már túljutottam a futás nehezén, hiszen lefelé jöttem. Ez igazi élvezet, mert a felfelé vezető gyilkos erőfeszítés már mögöttem van. Segít a gravitáció. Nekem csak emelgetnem kell a lábaimat és minden megy magától.

        Néhány száz méterre lehettem a sikárosi vadászházhoz vezető útelágazástól, amikor megláttam egy hosszú orrot kifelé állni az erdőből. Előfordult velem már többször is, hogy vaddisznó család keresztezte az utamat. Rendszerint először megláttam az orrot, majd kilépett az útra egy hatalmas vadkan és szembe fordult velem, fenyegetően kihúzva magát, mutatva rettentően erős testét. Ilyenkor azonnal megálltam, bármilyen iramban futottam is. Egyikünk sem mozdult. Kisvártatva megjelent a koca a malackáival. Gyorsan átszaladtak az úton és alig fél perc múlva már az öreg is ment utánuk, én pedig folytattam a futást. Soha, egyetlen egyszer sem történt semmi, amiből támadási szándékra következtethettem volna. "Ha te békén hagysz én is békén hagylak" - lehetett a vadkan filozófiája. A mostani eset sem indult másként. Megláttam az orrot kifelé állni az erdőből. Semmi baj, megálltam, rutin eset. A disznó kilépett az útra és felém fordult. Kisebb volt, mint az eddig látott vadkanok. Nem vagyok ugyan vaddisznó szakértő, de szerintem egy fiatal felnőtt nőstény lehetett. Néztük egymást néhány pillanatig, majd ő megindult felém. Nem futott, csak egyszerűen elindult. Váratlan fordulat, erre vonatkozó forgatókönyvem, tapasztalatom nem volt. A távolságunk nem volt több száz méternél. Biztonságosnak mondható, de azért megfordultam és én is elindultam visszafelé. Hátra tekintgettem, hogy követ-e. Követett, sőt szaporábban kezdte szedni a lábait. Erre én is felgyorsítottam, mint egy munkába igyekvő gyalogos. Ő is gyorsított, lassú ügetésbe kezdett, én is meglódultam - majd látva, hogy már normál sebességgel üget - vágtatni, eszeveszett tempóban rohanni kezdtem. Ő kényelmesen galoppozott. Tíz másodperc és utolér, bármekkora erőbedobással futok is. Nem értettem a szokatlan reakciót, de ő csak üldözött. Hirtelen az útról letértem és bemenekültem az erdőbe. Meredek oldalon bukdácsoltam lefelé, de semmi esélyem nem volt. Felugrottam az első mászható fára. Remegve kapaszkodtam a törzsébe. Az ájulás környékezett az oxigénhiánytól. Testem, lelkem görcsben volt. A röfi megállt a fa alatt és felágaskodott, hogy megszagoljon. A hosszú orrával éppen elérte a cipőm sarkát. Láttam és hallottam a barna, nedves orrát, amiből sok apró szőrszál állt ki. Jellegzetes vaddisznó szag csapta meg az orromat. Semmi agresszív megnyilvánulást nem tapasztaltam a szagolgatásában, inkább olyan volt, mintha csak kedvtelésből szimatolna engem. Miután megszagolt visszaereszkedett a földre és egykedvűen turkálni kezdte a fagyott, havas avart. Néha egyet-egyet röffent, mint aki tökéletesen elégedett a sorsával. Büszke is lehetett magára, hiszen fogott egy madarat, aki néhány óra múlva magától leesik a fáról, mivelhogy mínusz tizennégy fok van. A malacka annyira barátságos volt, hogy gyanakodni kezdtem arra, hogy ez az állat veszett. Veszett rókával és sündisznóval már korábban találkoztam, amik szintén óvatos természetüktől eltérően barátságosan viselkedtek. El sem tudtam képzelni, hogy mi fog megmenteni a fagyhaláltól. Vasárnap reggel, csikorgó hidegben, az erdő közepén ki a fene mászkál? Kézfejem már kékre fagyott, fogaim hangosan vacogtak, átizzadt ruháimat néhány perc választotta el a keményre fagyástól. Cselekednem kellett. Leugrani és megrohamozni a disznót puszta kézzel öngyilkos vállalkozás, elfutni nem tudok előle, egyébként is veszett, tehát még hozzá sem érhetek. Kínomban nézegettem a malackát, hátha meglátok valamit, ami meghozza a menekülést.

        Kilátástalan volt a helyzetem. Nem vagyok etológus szakértő, de a disznó szemei, viselkedése - a barátságosságot kivéve - normálisnak látszott. Eszembe jutottak a veszett kutya ismérvei: csorgó nyál, vérben forgó szem, céltalan loholás, leromlott reflexek. Ez az! Vizsgáljuk meg a reflexeit. Letörtem apróbb ágakat a menedéket adó fáról és fejbe dobtam a disznót. Akkorát ugrott, mint egy bakkecske. Azonnal reagált, ami jó reflexekről árulkodik. Tudom, hogy precízebb módja is van a veszettség megállapításának, de ennél jobb jelenleg nem állt rendelkezésemre. A disznó nem veszett, csak barátságos. Óvatosan lemásztam a fáról, persze úgy, hogy azonnal visszaugorhassak, ha az agresszív viselkedés leghalványabb jelét is látom. Egy percig álltam a földön a megmentő fám ágát fogva, de békés röfögésen és állandó szuszogáson, turkáláson kívül mást nem tapasztaltam. Elengedtem a fát és lassan elindultam az út felé. Néhány méterrel mögöttem jött, meg-megállt egy-egy röffenésre. Elértem az erdőgazdasági utat és lassú futásnak eredtem. Ő öt-hat méterre jött mögöttem. Ha felgyorsítottam ő is gyorsított, ha visszavettem a sebességem kocogós tempóra ő is kocogott és persze barátságosan röfögött. Rájöttem, hogy ez malac engem választott társául. Szerelem első látásra. Teljesen meghatódtam. Az igazat megvallva én is megszerettem. Milyen jó lenne, ha volna egy szelíd vaddisznóm. Minden reggel farkcsóválva, heves röfögéssel köszöntene, mint egy hűséges kutya. Csakhogy nem kertes házban lakom. A lakásban nem tarthatom, mert büdös mint egy vaddisznó. A feleségem sem tekintené bizalom erősítő lépésnek. Feltehetően javasolná, hogy költözzek ki Pilismarótra, de még valószínűbb, hogy pszichiátert ajánlana. A legjobbat Budapesten. Nem vihetem haza. Még egy kilométer és leérek az autóhoz. Tanácstalan voltam. A barlang előtti utolsó kanyarban feltűnt egy ütött-kopott nyitott dzsip, vagyis orosz testvére egy ősrégi GAZ. Amikor elhaladt mellettem, lassított, majd megállt és az erdész elkiáltotta magát: "Manci, gyere! Megyünk haza" és a röfi hirtelen felugrott a dzsip hátsó platójára. Kedvesen rám nézett, talán még integetett is. Nedves orrát csücsörítve puszit küldött felém és elégedetten röffent egyet.

 

 

        A teljes mű itt olvasható. 

 

 

 

Copyright © 2012 NetGombász Egyesület.
Webmester: Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.