Kuczka Péter: Laskagomba


– Arra ébredtem – kezdte Borda, a festő –, hogy a feleségem ott ül a heverő szélén, és az arcomat paskolja. Hajnal óta dolgoztam, megfestettem az Unitas Szálló csoportképén három fejet, három donátort, köztük a helybéli tanácselnököt, s még arra is vigyáztam, hogy az orra pirosságából megspóroljak valamicskét, szóval elégedett voltam vele, de elfáradtam, ledőltem hát a műteremben, a nyitott ablaknál, s úgy látszik elaltatott a langyos májusvégi levegő. A feleségem meg az arcomat ütögette, persze inkább simogatott, mindig ezt csinálta, ha reggelizni hívott, csakhogy most délután volt, a reggelin régen túl voltunk, az ebéden is, a vacsorának pedig még nem jött el az ideje.
Kinyitottam a szemem, s néztem. Határozott volt az arca, a szeme komoly. Mit akarhat?
Nem sokáig kellett törnöm a fejemet.
– Tudod-e – kérdezte –, hogy a Lázárék retket ültettek a tavalyi tulipán- és nárciszágyásokba?
Nem tudtam. Azt sem tudtam, persze, hogy a Bogdánék feltörték a gyepet, és káposztát meg babot ültettek a helyébe. És azt sem, hogy az egész utcában, sőt az egész környéken minden talpalatnyi földbe kerti növényeket raktak, sóskát, karalábét, sárgarépát, még olyan is volt, aki napraforgót és kukoricát vetett.
– Fóliasátor még nincs? – kérdeztem, de a feleségem komoly maradt.
Elmagyarázta, hogy a gazdasági helyzet, s benne a miénk is, válságosra fordul, az életszínvonal legalábbis stagnál, ha nem csökken, bemondta a televízió, megírta a Heti Világgazdaság, mindennek fölmegy az ára, annyit kérnek a piacon a leveszöldségért, amennyit nem szégyellnek, már a gomba is drágább, mint a hús, isten tudja, mi lesz ebből, de ő nem akar éhezni, s én nem kívánhatom, hogy a gyerekeink skorbutot kapjanak, vagy angolkórosak legyenek a rosszultápláltságtól.
Erre már fölébredtem.
– És mit csináljak?
– Semmit – hangzott a haragos válasz –, te úgyis tehetetlen vagy az ilyen dolgokban, a súly mindig az én vállamra szakad, nekem kell kiutat találnom, vedd tudomásul, hogy hetenként kétszer nem leszek itthon este, beiratkoztam a Marcibányi téren a gombászok közé, ott leszek, és kitanulom a gombatermesztést. A gomba tápláló, tele van értékes vitaminokkal, a húst is pótolhatja, mert megsúghatom neked, hogy a húsnak is felmegy az ára, talán a duplájára, s akkor jó lesz a gombaleves, a rántott gomba, vagy a gombapörkölt. Talán még el is adhatunk belőle…
Így kezdődött.
A feleségem ettől kezdve rendesen eljárt a gombászok közé, szakkönyveket vásárolt, rettentő illusztrációkkal, nem tudom, hogy merik kiadni az ilyet, mért nem dolgoztatnak a kiadók valami jobb festővel, ebben is buli lehet, a kucsmagomba inkább német rohamsisaknak látszik, mint tisztességes spórásnövénynek.
Teltek-múltak a hetek, hónapok, a Bogdánék már maguktermesztette zöldbabot ettek, hordót vásároltak, hogy legyen mibe eltenni a savanyúkáposztát, a donátorokat leszállítottam az Unitasnak, igaz, hogy nem került a falra, mert az arcképek eredetijei közül hármat gazdasági visszaélések vádjával letartóztatott a rendőrség, és várható volt a többiek lebukása is, szerencse, hogy az árát átvételkor ki kellett fizetniük, új munkán dolgoztam, egy hülye mesekönyvet kellett illusztrálnom, ámde a mi kertünkben nem történt semmi, a virágok nyíltak és illatoztak, a gyerekek fociztak és ordítoztak a gyepen.
Látom ám egy nap, úgy augusztus elején, hogy a feleségem szorgosan ássa a kertet. Forgolódott, hajladozott, elnéztem, hogy még most is milyen szép, kibújt a haja a kendő alól, néha megállt, hogy visszaigazítsa. Este azután közölte velem, hogy a „gombahadművelet” megindult, holnap, vagyis vasárnap elindulunk szalmáért.
– Szalmáért? Minek az?
– A gombához – hangzott a válasz.
– Annyit én is tudok a gombászatról – mondtam –, hogy spóra, pince és lótrágya kell hozzá. Mi a fenének a szalma?
– Drágám – mondta a feleségem, mint mindig, amikor lehülyézett –, ez egészen más ügy, én nem azt a vacak szabványgombát akarom termeszteni, amit te sampinyonnak nevezel, hanem a sokkal, de sokkal értékesebb laskagombát. Ahhoz pedig vagy fatuskók kellenek, vagy szalma. Rendben van a kocsi?
A furgon rendben volt, s másnap kilenc körül már Cegléd felé jártunk. Nézegettem a zöldellő kukoricásokat, az óriási táblákban a cukorrépát, az itt-ott felbukkanó akácok közé bújt tanyákat, s azon gondolkoztam, hogy talán csatlakozni kéne a vásárhelyiekhez, parasztokat és meszelt falú házakat festeni, kék eget az Alföld tengersík vidéke fölé. Mit szólnának hozzá a szürrealisták, mit írnának kiállításomról a Művészet felkent kritikusai?
Ezen morfondíroztam s mosolyogtam magamban, amikor elhangzott az „állj!” parancsszó.
Mellettünk egy dűlőútról éppen akkor kanyarodott ki egy vontató, aranysárga szalmával rakott kocsit húzva maga után. Feleségem kiugrott mellőlem, integetni kezdett a vezetőnek. A vontató ment még vagy ötven métert, aztán megállt. A feleségem odaszaladt. Vártam, figyeltem, hogy ebből mi lesz. Egyszer csak integetni kezdett. Melléjük hajtottam.
Nevetgéltek valamin. Feleségem a szalmára mutatott.
– Itt van – mondta –, kapunk egy bálával, az éppen elég lesz. – Mennyibe kerül? – kérdeztem.
A vontató vezetője furán nézett rám, de én megismételtem a kérdést.
– Ne törődj vele – hadarta a feleségem –, csak szedd le, aztán bele a furgonba, különben is ingyen kapjuk.
– Ingyen? – s megcsóváltam a fejemet. – Akkor nem kell. Én nem kapni, hanem venni akarok.
Mindig ilyen voltam, ha dolgoztam, megkértem az árát, ha nekem kellett valami, megfizettem érte, a feleségem mégis úgy nézett rám, mintha most látott volna először.
– Ó, drágám – mondta lágyan –, ingyen kapjuk, semmi az egész, leveszed és hazavisszük.
– Nem – válaszoltam határozottan, és a vezetőhöz fordultam –, mennyiért adja báláját?
A vezető is tágra nyitotta a szemét. Aztán mintha kicsit megijedt volna.
– Nem eladó – mondta, és a sebességváltóhoz nyúlt –, különben is, kik maguk és mit akarnak tőlem? Menjenek a fenébe.
Ezzel elporzott.
– Látod – mondta a feleségem –, látod, mit csináltál?
– Látom. Most szépen bemegyünk a faluba, megkeressük a szövetkezetet, és megvesszük a szalmát.
Bementünk a faluba. A szövetkezet irodájában nem találtunk senkit, a kocsmában azt mondták, hogy a vezetőség éppen nagymisén van. De azt is megmondták, hogy a falu túlsó végén van a szérű, ha szalmát akarunk, menjünk oda.
A szérűnél egy öreg paraszt ténfergett.
– Ott a kazal! – bökött hátra a fejével –, szedjék le és vigyék.
– Mennyibe kerül? – kérdeztem.
– Mittudom én – mondta az öreg –, fogják, vigyék.
– De én fizetni akarok érte – mondtam konokul.
– Fizetni? Pénzért nincs. Ez a szövetkezet szalmája.
De a szeme most már tele volt gyanakvással.
– Ki küldte ide magukat?
Feleségem gyorsan magyarázkodni kezdett.
– Pestről jöttünk, gombához kéne a szalma, laskagomba alá, és ott nem lehet kapni, nem akarunk mi semmit, csak egy bála szalmát, aztán megyünk, a férjem ilyen vicces ember, mindenkivel tréfálkozik.
– Ne velem tréfálkozzon – mondta az öreg –, hanem az édesanyjával. Most pedig menjenek, mert hívom a kutyákat.
Otthagytuk.
A feleségem egész úton egy szót sem szólt hozzám. Nézett maga elé komoran, összeszorított szájjal. A dudálásra a gyerekek kinyitották a kaput, hazaértünk. Még egy óra sem volt.
Ebéd után bementem a műterembe, ledőltem a heverőre, gyorsan elaludtam. Arra ébredtem, hogy a feleségem az arcomat paskolja.
– Mi az? – kérdeztem.
– Ha te hülye vagy, édes fiam – mondta barátságosan –, én nem vagyok az. Rendben van, az idén nem lesz laskagomba. De jövőre… Jövőre búzát vetek a kertbe. És annak a szalmáján fogok gombát termeszteni. Világos?
Ezzel felállt, kiment, bevágta maga után az ajtót.
Ugye, láttátok a kiállításomon a portréját? Az egész sajtó megdicsérte. Nohát, akkor határoztam el, hogy megfestem…

Copyright © 2012 NetGombász Egyesület.
Webmester: Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.