Bächer Iván: Téli gombászás

 

     Az asszony a rengeteg erdők övezte, dombok közé fészkelt, apró kis faluból való. Ma borsodinak mondanák, de hát nem borsodi ő, a buta határral kettészelt, kedves Gömörhöz tartozik igazándiból.
Kicsi volt a falu, de minden belefért. Pontosabban: a minden fért bele.
Volt benne múlt, ezeréves história, emlék, rege, nóta, dal.
Voltak benne apró parasztházak és nagyobb kúriák. A falu közepén, szelíd dombon, melynek tövébe az összes út futott, gótikus templom fehérlett, melynek kapujában újabban odahordott kopjafák álltak őrt. Mellette a faragott tornácos lelkészház, amelynek egy időben a fiait csak éneklésre buzdító, méltán depressziós költő lakója is volt.
Voltak a faluban szorgos és büszke parasztok, és voltak gyerekek, öregek, bolondok, betegek és boszik, és mindenekelőtt volt  Papó és Nyanya, akik mindent tudtak, ha mindenről nem beszéltek is, és voltak falut körbeölelő dombok, lankák, mezők, szőlők, szántók, rétek, legelők és erdők, rengeteg erdők, minden benne volt a faluban, amelyben minden igazi volt még, igazi nyarak és igazi telek, igazi tavaszok és igazi őszök váltották egymást, mert akkor és ott még minden igazi volt, ha nyár volt, akkor az igazi nyár volt, munkás nyár mindenekelőtt, aratással, behordással, őrléssel, szürettel, játékkal, meleggel, fürdéssel, lombbal, fűvel, fával és gombával, csirkegombával, galambgombával, úrigombával, harmatgombával, és persze és mindenekelőtt tinóruval, hatalmas, friss, sárgásbarna vargányagombával, aminek az íze semmihez sem volt fogható, amelyben szinte összesűrűsödött a nyárnak, az erdőnek, az égnek, a napnak, a légnek, a földnek, a fának, az avarnak minden íze, zamata, szaga, és amelynek legszebb példányait a Fancsalban, Bakón, és mindenekelőtt a Mohosban lehetett lelni föl, a Mohosban szedett gombának íze-szaga más gombának ízével-szagával nem volt összevethető, titokzatos ősföldszaga volt a gombának a Mohosban, ahol a két kis, mindig párát lehelő tó körül süppedős, selymes, vizenyős mohaszőnyeg volt a jókora fák alá terítve, a Mohosban, ahol néha lobbanó, libbenő lidércek táncoltak a nyári éjeken.
     És ha tél volt, akkor az tél volt, négy hónapig kitartó roppanó és rekesztő és mindvégig vakítón fehérnek maradó hóval, csilingelő lovas szánnal, izzasztó napi fahordással és mozgató hasogatással, nyugtató rőzsepattogással, izgató sparheltduruzzsal, hideggel dacoló meleg szobával, és hatalmas, hűvös kamrával, amelynek polcrendszerén katonás rendben sorakoztak a lekvárok, a feketére szikkadt szilva, a napmeleg színű barack, a sötét som, a büdös, de nehézmellre jó bodza, alattuk, felettük a paradicsomlevek, zöldbabok, a savanyúk és lecsók, és az üvegek előtt végeláthatatlan sorban ült az alma, a jonatán, a húsvéti, a birs, és a körte a téli, és a kövön hevertek a sült hússal, kolbásszal tömött zsírosbödönök, a diós, mogyorós szakajtók, vékában állt a krumpli, a napi zöldség, a hagyma, és a plafonról lógott alá pár szál kézikolbász – a zöm a kinti kamrában érett –, és a kampóról csüngtek a finom szövésű zsákok, telve lencsével, babbal, és szárított gombával teli, könnyű zsákot is meglengetett a minden ajtónyitáskor föltámadó lenge fuvallat.
     Képzelhetni, hogy szereti a gombát azóta is az asszony, hogy összefonódott a szívében a paradicsomi gyerekkor emléke a frissen szedett tinóru illatával, ma is, amikor városi házban él, amelynek van ugyan kamrája, de az oly apró, hogy alig fér el benne, eminek el kell férnie, zsófolt a kicsiny – de azért kellően alkalmatosra rendezett – kamra, teli vannak polcai és lenn a kövön is halomban áll az üveg, a kosár, a szatyor, a mozsár, a turmixgép, a nagylábas, benne a kicsi, és abban a még kisebb, van odalenn aztán tartalék szódáspalack, a falnál palacktartó, kettő, egy teli és egy üres üveggel teli, de van krumpli is mindig kosárban tíz-tizenöt kiló, és értelemszerűen hagyma, fokhagyma, és zacsi és szemét és lom és mi más, dugig van a kamra, ami persze messze van egy igazi kamrától, és még messzebb amattól, ama falusitól, de azért e szezonban gombaszag lengte be ezt is legalább, mennyezetéről sokáig vidáman lelógott egy szárított gombafüzér ugyanis, amit a munkácsi piacon vett az asszony, nem is olcsón, több mint ezer forintba volt az a harmincdekányi gomba, de az aztán gomba volt, kárpáti gomba, talán éppen a Vereckei-hágóról való, gyönyörű tinóru, nem zacskóban, hanem szépen felfűzve vagy másfél méteres sorba, fölül a legkisebbek, és aztán úgy a min nagyobbak, nagyobbak, és a végén egy keresztbe kötött pecek fogta az egészet.
     Szeptemberben vette az asszony a füzért, és megállta, hogy ne nyúljon hozzá ünnepekig, de gondolni gondolt, majd mindennap a gombára, hogy hogyan csinálja azt majd meg ő, leszed egy maréknyit, beáztatja meleg vízben két-három órára, hogy apor kiázzon belőle, ázhat nyugodtan, az íz az úgyis benn marad, mert az az íz, az már nem bírhat kiázni belőle soha, az beleivódott, sűrült, kövült már, aztán szétmetéli majd a gombát, mondta nemegyszer, nem lesz könnyű, ilyenkor még szívós a gomba, mint a szíj, de azért csak megadja magát, bizonygatott az asszony, akkor vajat hevít, rádobja, nagy csokor petrezselymet vagdos mellé, kis húslével felönti, borsozza, sózza, majd amikor úgy véli, itt az ideje, egy jó pohár tejszínt önt reá, és azt staubolja, esetleg ma már keményítővel sűríti be, sokszor elmondta ezt, ecsetelte részegedve, révülve szinte, hogy mennyire kijön a gombának az íze ilyenkor, jó ez levesnek, ragunak húshoz, vagy káposztás levesbe, vagy kanállal, csak úgy, mindegy minek nevezzük, gomba lesz, gombaíz, olyan gombaíz, amilyenhez nincsen fogható, amely másutt föl nem lelhető, amelyben nem csupán a Kárpátok rengeteg erdei zúgnak, de a Mohos mohás tölgyfái is.
     És akkor eljött az ünnepek ideje, és szentestének délelőttjén, miután már napok óta másról sem beszélt, kis publikumot toborzott az asszony, ünnepélyesen kézbe vette a nagyollót, kitárta a kamra ajtaját, beleszagolt annak gombával átitatott légterébe, a füzérhez lépett, és átszellemült arccal levágta alul a csomót, a kis keresztbe álló pálcikával, és óvatosan leszedte a legalsó, legnagyobb gombakarikát.
     És akkor géppuskakattogáshoz hasonlatos kopogás kezdődött és tartott percekig, miközben az asszony csak állt ott a telizsúfolt spájz telizsúfolt kövén kövülve, egyik kezében az ollót tartva föl, másik kezében az egyetlen fenn maradt gombakalapot, és még akkor is úgy állt ott kicsit, amikor már csend lett, süket csend, és nem szólt és nem is mozdult senki sem, csak a csupasz cérnaszál lengett a plafonról alá.
     Azóta, ha gombára vagy egy kis nyugalomra vágyom, csak elküldöm gombászni az asszonyt, aki mindig örömest indul, hátizsákot kér valamelyik gyerektől, túrabakancsot húz, fölveszi jó öreg anorákját, és eltűnik a spájzajtó mögött. Nem zavarom ilyenkor, hadd csinálja a dolgát, hadd legyen meg az ő öröme, tudom, hogy megvannak az ő titkos, jó lelőhelyei, amelyekről hallgat előttünk, s mi meg persze, hogy kedviben járjunk, úgy teszünk, mintha mit se tudnánk, hadd higgye, hogy csak ő tudja, hogy a krumpliszsák mögött lapul néhány elsőrangú gombakarika, hogy a liszt mögött is van egy levesnyi, vagy hogy a sörösrekesz utolsó sorának, harmadik lyukában is található egy jó ragura való.

    


Copyright © 2012 NetGombász Egyesület.
Webmester: Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.