Julcsi épp tizenhat éve
itt született, kint, Óbudán.
s íme, kisasszonnyá serdült
ennyi itt töltött év után.
Ő is érzi, hogy felnőtt lett,
akként dönt, úgy is határoz.
Na de most meg hová készül?
Nem a pesti nagymamához.
Csillagtalan nyári estén
kosarat fog, elemlámpát,
s nekivág a sötétségnek;
három méterre talán lát.
Állj meg, Julcsi! Ez bolondság!
Ám ő csak megy, nem tétova,
pedig ilyenkor a legjobb
a kellemes hálószoba.
De nem neki! Az ő célja
a dús erdő, az Arany-hegy.
Julcsi! Miért pont éjfélkor?
Bolond vagy, te lány! Hát eredj!
Kövessed a vágyaidat!
A hegyen ma jó a zsákmány.
Ácsi! Akkor országszerte
útra kell, ki tudja hány lány.
Nem. Csak Julcsi. Ő mit keres?
Gombát. Az a szenvedélye.
Az ösztöne súgja: „Most menj!
Mert ma lesz a gombák éje.”
És ő lelkesen keresgél.
Sötét az erdő? Nem számít!
Az se, hogy éjfél körül jár.
Valamit találni áhít.
Az élet őt igazolja,
hisz a tisztás túlsó felén
másik lámpa fénye táncol
a csipkebokor tetején.
Julcsi szíve óriásit
dobban. Ki ez? Uram fia!
Ki más keres gombát éjjel?
A szomszéd daliás fia.
Ma hajnalban két fiatal
hogy megy haza? Gombák nélkül.
Valami mégiscsak történt:
Julcsi rohamosan szépül.
Vajon kinek a szemében?
A szomszéd fia látja úgy.
Egész nap csak ezt suttogja:
„Jaj! Este nehogy elaludj!”
Éjfélkor két árnyat látok.
Mennek. Vajon hová, minek?
Az egyikük karján kosár;
nagyon jó lesz alibinek.
/Berényi Mihály/