Pegazus

Eltaláltad, itt szépirodalmat olvashatsz, és nem is akármilyet!
Merítünk a magyar, és a világirodalom tengeréből, keresőszavunk természetesen a gomba, de a 'bor' tájékán is odafigyelünk; lehet, gyöngyszemre akadtunk. Ha pedig szavaink egy mondatban fordulnak elő, gyaníthatóan gasztronómiai tárgyú írással állunk szemben; neki is helyet szorítunk.
Ám nem csak az alkotások, az írók- költők is érdekesek számunkra, megpróbáljuk kideríteni, életükben milyen szerepet játszott közös szenvedélyünk tárgya.
És mert tudvalévő, hogy minden mindennel összefügg, békében megfér egymás mellett vers és próza, néprajzi értekezés és önéletrajz, népi gombanév szótár és regényrészlet. Mind ide gyűjtjük őket, ahol szerelmünkről, a gombáról szó esik.

Szépirodalom az alábbi kategóriákban:

Julcsi - Berényi Mihály verse

Julcsi épp tizenhat éve

itt született, kint, Óbudán.

s íme, kisasszonnyá serdült

ennyi itt töltött év után.

 

Ő is érzi, hogy felnőtt lett,

akként dönt, úgy is határoz.

Na de most meg hová készül?

Nem a pesti nagymamához.

 

Csillagtalan nyári estén

kosarat fog, elemlámpát,

s nekivág a sötétségnek;

három méterre talán lát.

 

Állj meg, Julcsi! Ez bolondság!

Ám ő csak megy, nem tétova,

pedig ilyenkor a legjobb

a kellemes hálószoba.

 

De nem neki! Az ő célja

a dús erdő, az Arany-hegy.

Julcsi! Miért pont éjfélkor?

Bolond vagy, te lány! Hát eredj!

 

Kövessed a vágyaidat!

A hegyen ma jó a zsákmány.

Ácsi! Akkor országszerte

útra kell, ki tudja hány lány.

 

Nem. Csak Julcsi. Ő mit keres?

Gombát. Az a szenvedélye.

Az ösztöne súgja: „Most menj!

Mert ma lesz a gombák éje.”

 

És ő lelkesen keresgél.

Sötét az erdő? Nem számít!

Az se, hogy éjfél körül jár.

Valamit találni áhít.

 

Az élet őt igazolja,

hisz a tisztás túlsó felén

másik lámpa fénye táncol

a csipkebokor tetején.

 

Julcsi szíve óriásit

dobban. Ki ez? Uram fia!

Ki más keres gombát éjjel?

A szomszéd daliás fia.


Ma hajnalban két fiatal

hogy megy haza? Gombák nélkül.

Valami mégiscsak történt:

Julcsi rohamosan szépül.

 

Vajon kinek a szemében?

A szomszéd fia látja úgy.

Egész nap csak ezt suttogja:

„Jaj! Este nehogy elaludj!”

 

Éjfélkor két árnyat látok.

Mennek. Vajon hová, minek?

Az egyikük karján kosár;

nagyon jó lesz alibinek.

 

/Berényi Mihály/

 

Berda József: Téli fülőkegomba

A hófoltoktól csillogó fatönk

tövében pillantottam meg narancssárga

csokrodat s mint a színes lepkét

kergető diák; úgy szaladtam letépni téged.

December közepén álombéli látvánnyá

varázsolódtál, amint eszembe jutott:

e hónap csodája vagy te, mely célra

terem csak s a hó alól is kidugja fejét az

emberi szem ámulatára. S ha jön

a fagy? akkor se halsz meg, bár nem

nőssz tovább; míg meg nem enyhül az idő, hogy

aztán megint nőjj örömünkre; hogy a legfinomabb

gombasalátaként kerülj végül az asztalunkra.

Berényi Mihály versei-1

Szerelmeim

Nem tudom a szerelmeim számát,

de kitartóan rajongok értük.

Leginkább az öregebbje tetszik:

az egyikben sok a sudár vén bükk.

 

Bevallom, hogy szerelmem az erdő.

Annak voltam mindig is a rabja.

Kedvencem az érett, ritkás tölgyes,

amelyik a vargányákat adja.

 

Tölgyerdőim másik drága kincse

a császárgalóca nevű ékszer.

Aranyszíne boldoggá tesz, ámde

rossz a nyár, ha nem lelem elégszer.

 

Csodás hely a sikárosi fenyves.

Ha az ember jókor arra téved,

ősszel ugyan, de mégis vidáman

szedheti a lila pereszkéket.

 

Mikor a szerelmetes erdőmből

nem marad csak tuskó vagy zsarátnok,

ne képedjetek el, hogyha engem

megrendültnek, sőt zokogni láttok.

 

Gombászinduló

Gombászok! Föl, föl! Ébredezzetek!

Csábít az erdő, a zöld rengeteg.

 

Nem tarthat vissza most a meleg ágy!

Lustáknak nem jut ragyogó zsákmány.

 

Húzzunk föl csizmát, vizes az ösvény!

Harmaton csillog a hajnali fény.

 

Szép, őszi reggel! Üres a kosár.

Pompás az erdő! Sok pereszke vár!

 

Hej! De szép fenyves! Az legyen a cél!

Most kell gombázni, jön a hideg tél!

 

Szedjük le szépen, mit az erdő ád!

Otthon ezekből főzünk vacsorát.

 

Megtelt kosárral visszafordulunk,

s kezdjük elölről vidám kis dalunk.

 

A tett halála

Hová rohansz olyan nagyon, drágám?

Az erdőbe, mert sok gomba vár rám.

 

Ne félj, a csigagomba nem lóg el!

De a többit utolérni ló kell!

 

Ugyan már! Melyiket drágám? Mondd hát!

Például a sárga rókagombát.

 

Mert lába van? És a többi soknak?

A tintagombák elfolyósodnak.

 

Na és, az a gyönyörű vargánya?

Két nap, míg a spóráit széthányja.

 

Hát akkor? Tán megeszi az ürge?

A konkurencia nagyon fürge!

 

Mért nem ezzel kezdted, drágám! Ejnye!

Gyere, fussunk! Nehogy más leszedje!

 

Lesz-e szárított vargányánk, drágám?

Aligha, de vehetünk jó drágán.

                   

Gombák terén ne okoskodj sokat!

Fuss! Előzd meg a riválisokat!

 

Gombahívogató

Kucsmagomba! Kucsmagomba!

   Hová rejtőztél el?

Gyere elő! Itt egy szegény

   öreg gombász kérlel.

 

Tudom, hogy itt vagy valahol!

   Tavaly pont itt voltál.

Akkor is nagyon lapultál,

   egy kukkot sem szóltál.

 

Pedig olyan szépek vagytok!

   Pompás az a kucsma!

Gyere elő, mert különben

   jó kedvemnek fuccs ma!

 

Kucsmagomba! Kucsmagomba!

   Hová rejtőztél el?

Szánj meg végre! Öreg gombász

   esdekelve kérlel.

 

Kucsmagomba kucsmája

Kucsmagomba! Nappal mindig

   barna kucsmában jársz?

Na, de mi van éjjel rajtad?

   Hálósipkában hálsz?

 

Volt-e már kalap is rajtad?

   Nem bírta a törzsed?

Hogy néz ki a kucsmagomba,

   mikor kétrét görnyed?

 

Azt mondod, soha nem kell más,

   jó neked a kucsma?

Abban mindenkinek tetszel;

   divatban a csúcs ma!

 

Egyébként is így vagy legszebb,

   na meg, ha megtöltnek.

És még tudod, hogy szeretlek?

   Paprikás pörköltnek.

 

Mezei szegfűgomba

Fű közt lapul, tönkje szívós,

   lemezei ritkák.

Ha fel akarod ismerni,

   jegyezd meg a titkát!

 

Bőr színű és illatos is

   − ez a szegfűgomba.

Nem kell hozzá a levesbe

   semmi füstölt sonka!

 

Néha mellé pimaszkodik

   egy-két mérges másik,

éppen ezért ne gyűjtsd éjjel,

   ne szedd vakulásig!

 

Galambgomba

Pattanva törődsz? Morzsolódsz?

És jellemez a színpompa?

Akkor szervusz, galambgomba!

 

Van köztetek piros, fűzöld,

kékhátú meg aranysárga.

Nem csípsz? Bújj be a kosárba!

 

Várj! Te fésűs vagy. Nem kellesz!

A varas zöld viszont jöhet!

Jó hozzá a krumpliköret.

 

Dugig megtelt a kosaram.

Sok galambgomba jön velem,

s én mind boldogan cipelem.

 

Jó reggelt!

Jó reggelt, te, varaszöld,

te szép galambgomba!

Gyere velem, kedvesem!

Bújj a „kosaromba”!

 

Ne hidd, hogy nem ismerlek!

Te, huncut! Te, fránya!

Tölgyerdők ékessége,

te, bronzos vargánya!

 

Téged meg nagyon keres

apóca, anyóca:

hófehér, sárga, piros

− jöjj, császárgalóca!

 

Jó reggelt, te, nagy őzláb!

Nagy vagy, mint a tányér!

Mennyi van, s egyet viszek!

A többi ma ráér.

 

Illatos szegfűgomba!

Te sem maradhatsz ki!

Csak az ismeretlenek!

Dücskőgomba! Az ki?

 

S hol a téli fülőke?

Ő ilyenkor izzad.

Majd télen a pörköltnek

csodálatos ízt ad.

 

Na, de megyek is haza!

Holnap is lesz reggel.

Viszontlátásra, gombák!

Várjatok sereggel!

 

Nyári vargánya

Minden évben elbűvöl a nyár,

megmaradt kis hegyeink nyara.

Arcát, ha gombákkal ékesíti,

ugye, hogy megnézzük, Szűcs Mara?

 

Előjönnek a kosaraink,

s elrejt minket a zöld rengeteg.

Vargányáit ajándékba adja,

hiszen én ott soha nem vetek.

 

Néhány óra − tele a kosár,

nehezen, de indulunk haza.

Otthon felnyög a nagy konyhaasztal:

nyomja a vargányák halmaza.

 

Császárgalóca

Hát te? Hogy kerültél ide?

   Császárok gombája!

Ide, ahol nem rejt el az

   erdő félhomálya.

 

Kicsi tisztás, körben tölgyek,

   s te itt állsz középen.

Tiszta, hófehér burkodból

   most bújtál ki éppen.

 

Lábad körül a burokból

   megmaradt a bocskor.

De jó, hogy erre tévedtem!

   Éppen a legjobbkor!

 

Ilyenkor vagy a leglegszebb,

   arany lemezekkel.

Megláttalak, s kiáltottam:

   Nekem éppen ez kell!

 

Nem csak te vagy ilyen bájos!

   Szép minden testvéred.

„Szépek vagyunk? Ugyan mitől?”

   − csodálkozva kérded.

 

Mert a kalapod narancsos,

   azon fehér pöttyök…

Na, de elő a kosárral!

   Ti most velem jöttök!

 

Óriás pöfeteg

Nagyon ritkán találkozunk.

   Olyankor, ha mégis,

elismerem: jó nagy! Na, de

   nem igaz, hogy szép is.

 

Pöffeszkedő hatalmas gömb,

   kívül-belül fehér.

Kosárba nem, de nagy szájú

   hátizsákba befér.

 

 Szeletelve kirántható;

   alig győzzük enni.

Gömb lesz bent a pocakunkban,

   s kint nem marad semmi

 

Szömörcsög

Na, te aztán jól tennéd, ha

kerülnéd az embereket!

Mert olyan bűze nincs másnak,

   mint amilyen neked.

 

Ez a förtelmetes „illat”

elűzi a hódolóid,

s aki ehetőnek is tart,

   hát az nagyot lódít.

 

Bár én már megkóstoltalak

boszorkánytojás korodban,

mégse hidd, hogy megismétlem

   míg ilyen sorom van!

 

Ha én meg se közelítlek,

te felém soha ne gyere!

Ettől a szagtól kifordul

   az emberek bele.

 

Azt, hogy kik a barátaid,

ne kotyogd el senki másnak:

téged szintén undorító

   döglegyek imádnak.

 

Végül, ha azt állítanák,

hogy én rólad versben szóltam,

hát ez nem vers, ez förmedvény,

   helye a folyóban.

 

Nagy őzlábgomba

Te csak ne büszkélkedj azzal,

hogy mennyire gyönyörű vagy!

Törzsed akár az őz lába,

fejed lapos tányérnyi: nagy.

 

Tönködön, bár ing sincs rajtad,

gallért mozgathatok fel, le.

Lábad olyan nagyon rostos,

hogy ember torkán nem megy le.

 

Van jó tulajdonságod is.

Például, hogy nem vagy mérges,

akár nyersen megehetlek,

kalapod sohasem férges.

 

Voltaképpen mégis szép vagy,

de csak úgy, mint őzlábgomba.

Nem is kritizállak tovább:

szökkenj be a kosaramba!

 

Szarvasgomba

Lejártam utána mindkét lábam,

mire a kis drágát megtaláltam.

Nem hiszem, hogy véletlenül történt.

Úgy tűnik, ő akar jönni, önként.

 

Mondd csak! Netán leskelődsz utánam?

Én is látlak. Társaidból hány van?

Icipici kilátszik belőled,

s ez nagy hiba: sejtem a jövődet.

 

Kis butuskám! Ha föld alá mész le,

ember téged soha nem vesz észre.

Tudod kik vadásznak?  Kutyák, disznók.

Megeshet, hogy beléd mélyed tíz fog!

 

Én gyengéden kaparlak ki. Így ni!

Boldog gombász fog magával vinni.

Te drága! Te! Gyere velem máris!

Megeszlek, még ha neked az fáj is!

 

Ráncos tintagomba

Gyűlés van az erdő közepében.

Talán ünnepre készülnek éppen?

                       í

A vén, ráncos tintagomba

ma elvonul nyugalomba.

Spóráit már széjjelszórta,

jöhet az ünnepi torta.

 

Ki lesz a nagy nap szónoka?

Hatalmas tölgy vagy kis moha?

Vaddisznóról szó sem lehet,

mert annyi gombát megevett!

 

A bűzös borz? Ő megfelel?

Csak akkor, ha kölnit lehel.

Ki szavaz a görény mellett?

Senki, mert ő szörnyűt szellent.

 

Róka legyen! Megvan! Végre!

Elköltözött más vidékre.

Szól a vakond a föld alól:

A bölcs bagoly kit javasol?

 

Azt, hogy nem kell duma, beszéd,

harangvirág zenélje szét,

hogy az öreg tintagomba

végleg elmegy nyugalomba!

                         í 

Mire megszületett ez az ötlet,

a gombából sötét tintafolt lett.

 

Gyapjas tintagomba

Micsoda rét! A gombáktól

szinte lépni sem merek.

Körül vesz és rabul ejt a

gyapjas fejű hadsereg.

 

Gombák nagy istene! Ennyit

én még soha nem láttam!

Óvatosan lépegetek.

Nehogy eltipord, lábam!

 

De hiszen csöppet sem félnek,

nem rejtőznek, jönnek! Jönnek!

Özönlenek, mint a gombász

szeméből az örömkönnyek.

 

Megtorpanok. Elismerem:

ti győztetek, gyapjasok!

Itt, ma reggel egy életre

megtanultam, mi a sok.

 

Rizike

Én szeretem a rizikét,

ő meg szereti a fenyvest.

Élénk narancsos színével

a zöld mohán csodásan fest.

 

Ha rábukkanok, udvarlok:

De szép vagy, gyönyörűségem!

A túl fiatalt otthagyom:

Te nem jöhetsz velem! Még nem.

 

Az tetszik benne nagyon, hogy

kemény húsú, egészséges,

a kosárban nem törődik,

s a tányérban is felséges.

 

Rizike! A neved lányos.

Nehogy átejts! Maradj gomba!

De eleget locsogtam már!

Zutty! Ugorj a kosaramba!

 

Ördögszekérgomba

Hogy te milyen sokan vagytok,

   ördögszekérgomba!

Mennyiségtek számomra

   a legnagyobb gond ma.

 

Púposra telt a kosaram

   egyetlen kis réten!

A gombászok istenétől

   ennyit nem is kértem.

 

A napfényben nagyon látszott

   a sok barna kalap.

Azért lett degesz a kosár

   szűk félóra alatt.

 

Ha jövőre is nyüzsögtök,

   nem megyek a rétre.

Asztalhoz kötöm magam, és…

   spenót lesz ebédre.

                                                          

Bővebben: Berényi Mihály versei-1

Berda József: A finom tinorúgomba dícsérete

Komoly erdök dísze, ki oly sokszor 
nevettél reám a bújósdi füvek mögül: 
tündéri tinorúgomba te, - 
reád emlékezik most, illatos 
szagodra szerelmes orrom 
s képzeletem máris kigyúl, ha 
visszagondolok reá: mily ízes 
falatokat ettem hasasan tömött 
húsodból a ritka ünnepnapokon, 
mikor kerültél pompázó terítékre olykor. 
Az év legszebb ajándéka vagy te, 
erdöt-barangoló szegények kincses étke, 
kit jókedvében alkotott a derüs Teremtö. 
Festhetetlen vagy, önmagában szép, olyan, 
kit csak a megilletödött étvágy 
méltányolhat csupán, ha asztalára kerülsz. 
Szemem és szám öröme vagy, leghúsabb 
étkek, kit oly áhítattal rág meg a fogam, 
hogy evés közben a legfenségesebb erdők 
ízét és illatát érzem a számban, mely oly 
sok nemes íznek volt kóstolója már!

Fekete Vince: Gombahatározó

"A gombáktól tanulhat mindig valamit
az ember. Ha nem mást, hát azt, hogy
lenni jó, pompázni színesben, síkosan,
csillámosan harmattól, esővíztől."

Lubickolni a napfényben, száradni a
szélben. A vargányák, csiperkék, szegfű-
gombák, fülőkék, pereszkék, pénzecske-,
tarló- és őzlábgombák, korall- és káposzta-
gombák, csésze-, kucsma és júdásfülgombák,
piruló- és császárgalócák. Lila, sárga, fehér
tönkűek, illatosak, márványosak, bársonyosak.
Gyapjasak, nyálkásak, ráncosak.
Kertiek, erdeiek vagy mezeiek,
nemezesek, szemcsések, érdesnyelűek.
Ízletesek, ehetők.
Súlyosan vagy enyhén mérgezők.

Weöres Sándor: Forgós-ropogós

 

 

/Beküldő: Korcz Miklós - 2008.02.19./

 

Sej-haj, folyóba

Sok a hal valóba,

Dunába, Tiszába

Se szeri, se száma.

 

Sej-haj, vadonba

Kivirít a gomba

Keményre, kerekre,

Ha bolond, ne szedd le.

 

Sej-haj, fonóba

Sok a lány valóba,

Ki barna, ki szőke,

Sose fuss előle.

 

Berda József: Képeslap Bakonybélről

A szorgalom szédületének voltál
tanúja: láttad a bakonybéli népet, mint
lepi el korán reggel az erdőt, s mint ritka
kincset, úgy szedi a kövér hasú vargányák
tömegét. Az égig érő szálfák áldásával tértek
haza mind, teli zsákokkal, puttonyokkal,
s este már az egész falu illatozott a gombák
hegyeitől: minden udvarból szárított vargánya
ízes szaga áradt s máris zamatos leveséről,
orrot és nyelvet csiklandó pörköltjéről
képzelgett a jó étvágyú gyomor. – Mint máshol
a hízott disznó, neked félkenyered a gomba már,
Bakonybél békés népe, – majdnem második aratásod!
Áldjon is meg mindig a bőség gombában, gyümölcsben
s gabonában egyaránt, hogy egyre vidámabb
legyen életed, mely megszolgálta a boldogság minden
örömét, mit emberfiának adhat a föld!

Szilvásy Dénes: Imádságféle gombászoknak

 

 

Uram!

 

Mi naponta járjuk hegyeidet,

Szelíd lankás, dombjaid,

A vadvirágos réteket.

Álmodjuk a gombát.

 

Lehajtott fejjel lépünk az erdőkbe,

Tőled jutalmat kapunk cserébe,

megláthatjuk csodáidat:

A hatalmas fákat, az apró virágokat,

A madarakat, bogarakat, patakokat.

Keressük a gombát.

 

Mikor csak tehetjük, sokan összegyűlünk,

Örülünk egymásnak, hosszan beszélgetünk.

Az erdőket másnap hajladozva járjuk,

A "kapott" gombákat kosarunkba rakjuk.

Télen is találunk a kamránkban gombát.

 

Van, ki kedvtelésből ritkaságot kutat,

Más, megélhetéséhez lát ebben kiutat.

Abban egyetértünk: megesszük a gombát,

Sütjük vagy megfőzzük…, más ételnek ízt ád.

Szeretjük a gombát!

 

Naponta mondjuk ki Uram a nevedet,

Minden nap elrebegjük kéréseinket:

Adj jó záporokat, áztató esőket!

Adj párás meleget az erdőknek!

Adj hajnali harmatot réteknek, mezőknek!

Kérünk óh Uram:

    Teremts sok-sok gombát!

 

2009. június

 

Gary Snyder: The Wild Mushroom

The Wild Mushroom
Well the sunset rays are shining
Me and Kai have got our tools
A basket and a trowel
And a book with all the rules

Don’t ever eat Boletus
If the tube-mouths they are red
Stay away from the Amanitas
Or brother you are dead

Sometimes they’re already rotten
Or the stalks are broken off
Where the deer have knocked them over
While turning up the duff

We set out in the forest
To seek the wild mushroom
In shapes diverse and colorful
Shining through the woodland gloom

If you look out under oak trees
Or around an old pine stump
You’ll know a mushroom’s coming
By the way the leaves are humped

They send out multiple fibers
Through the roots and sod
Some make you mighty sick they say
Or bring you close to God

So here’s to the mushroom family
A far-flung friendly clan
For food, for fun, for poison
They are a help to man.

Oravecz Imre: Kaliforniai fürj (részlet)

 

 

De talán még ennél is vonzóbbá tette a kis erdőt, hogy gomba is nőtt benne, májusgomba, hivatalos nevén májusi pereszke, mint később felnőtt fejjel kiderítette. A tisztások szélében, a fűben, már félent a bokrok alatt, úgyhogy be kellett nyúlnia, vagy ha nem érte el a kezével, kúsznia érte. Micsoda öröm volt azt megtalálni, egyáltalán gombát találni abban a hónapban, mikor ezen kívül még csak a mezei csiperke és a szegfűgomba van! Kivált fiatalt, pár naposat, pár órásat. Megpillantani félgömbszerű fehér-sárgásfehér kalapját, megragadni rövid tönkjét, és óvatosan kihúzni a földből, és kézben tartani! Nem vetekedett a cepével vagy a csirkével, de rugalmas húsa jóízű volt, jobb ízű, mint a csiperkéé. Az apja rangon alulinak tartotta a gombázást, de ha ő abban a hónapban arra járt, ha ráért, még felnőtt korában sem tudta megállni, hogy meg ne hajtsa azt az akácost. 

 

Scheffer János: Gomba

                  Természet
                Apró ajándéka,
           Avarok örökös lakója.
      Kis szálaid mindent befonnak,
  Kalapod szélén vízcseppek csorognak
                    Nedves
                     Meleg
                    Tavaszi
                     Napra,
                     Fehér
                    Törzsed
                  Kikandikálna.
                    Gomba.

Lakatos István: Berda vendéglői (részlet)


– Ha nekem ilyen szobám lehetne! – sóhajtotta Berda Alkotmány utcai szobámban. – Milyen gazdag vagy te…
Egyszer járt nálam, akkor nézett körül. Szenvedélyesen szeretett kirándulni, de nem egyedül. Kocsmázásaira, kirándulásaira neki mindig társak kellettek, edzett férfitársak jobbára, egyszál magát nehezen tudta elviselni. Ha barangolni támadt vágya a Dunakanyarban vagy a budai hegyekben, tíz levelezőlapot is megírt barátainak, híveinek: itt és akkor találkozzunk. Mindig akadtak, akik szombaton-vasárnap szívesen bízták magukat kalauzolására. Hozzám úgy tévedt föl, hogy dolga lehetett a környéken: személyes látogatásával megtakarított egy levelezőlapot.
Kirándulásaira nemigen szoktam elkísérni, ahhoz hajnaltájt kellett volna kiugranom az ágyból, amit sose kedveltem. Azért néhányszor vele tartottam. A Dunazug erdeit kiválóan ismerte. Tudta, hol, milyen gombát szüretelhet – a gombákhoz különösképp értett. Sohase mulasztotta el, hogy megszedje hátizsákját vargányával, rizikével, nagy őzlábbal; a gyilkos galócát nem tévesztette össze a csiperkével, a tölcsérgombát a rókagombával. Szakértője – műélvezője – volt a gombáknak, ínye-orra az erdők illatát, csendjét, áhítatát érezte bele minden ízlelhető fajtájukba.
– A gomba a természet legpompásabb ajándéka – lelkesedett Alkotmány utcai szobámban. – Mert minden évszak dúsan kínálja. A magamfajta szegénylegénynek le kell csak hajolni érte. Tavasszal ott a kucsmagomba, ősszel a fülőke, télen hó alatt is rálelek a laskára. Nem beszélve a többiről.
Berda – páratlan volt ebben is – már-már primitív őseink gyűjtögető, halászó-vadászó életformáját újította fel modern századunkban. Bokrok alján erdei gyümölcsöket kutatott, nem vetette meg az útmenti szedret sem. Visegrádtól Izbégig ismert minden kis patakot, ahol rákászni lehetett; egyszer találkoztam vele a vásárcsarnokban. Előző napi barangolása hátizsáknyi betakarítását kínálgatta szerény áron a kofáknak.

Oravecz Imre: Nagyanyám az útmenti gombázásról

 

Csak mégy az úton, így ni,
ebben vagy abban a keréknyomban,
de inkább ebben,
aki afelé az oldal felé esik,
amelyiket kinézted magadnak,
ráérősen, lassan bandukolsz,
mintha csak véletlenül járnál erre,
és nem is érdekelne,
és egészen máson járna az eszed,
a mogyorón például, hogy lesz-e az idén,
vagy hogy mit csinál otthon a Bogár az istállóban,
ahova bezártuk,
hogy ne szökjék utánunk,
szóval, úgy teszel,
mintha el lennél gondolkozva,
de nem vagy,
hanem figyelsz,
nagyon is figyelsz,
de csak a szemed sarkából,
és minden idegszáladat megfeszítve,
néha egy kicsit abba az irányba is fordítod a fejed,
és egy-egy pillantást vetsz az út szélére, a közeli fák, a bokrok alá,
de nem engeded beljebb kalandozni a tekinteted,
bárhogy csábít is, ami ott van,
csak olyan négy-öt méter széles sávban jártatod,
akivel senki se törődik,
akit senki se hajt meg,
mintha az nem is az erdőhöz tartozna,
mindig ennyit pásztázol be újra és újra,
nem többet és nem kevesebbet,
eleinte árpaszínű szőnyeget alkotva összeolvad minden a földön,
nem tudod megkülönböztetni a hullott levelet a fűszáltól, az avardudort a száraz gallytól,
de aztán hozzászokik a szemed, és belejössz,
egy idő után elválnak egymástól a dolgok,
és kezdesz mindent külön látni, alakja és színe szerint,
és ha türelmes vagy,
előbb-utóbb a gomba is megmutatja magát,
méghozzá ott,
ahol legkevésbé számítasz rá,
csak ne kiabálj nagyon örömödben,
mikor megtalálod az elsőt,
mert meghallja a többi,
és még jobban elbújik.

Kuczka Péter: Laskagomba


– Arra ébredtem – kezdte Borda, a festő –, hogy a feleségem ott ül a heverő szélén, és az arcomat paskolja. Hajnal óta dolgoztam, megfestettem az Unitas Szálló csoportképén három fejet, három donátort, köztük a helybéli tanácselnököt, s még arra is vigyáztam, hogy az orra pirosságából megspóroljak valamicskét, szóval elégedett voltam vele, de elfáradtam, ledőltem hát a műteremben, a nyitott ablaknál, s úgy látszik elaltatott a langyos májusvégi levegő. A feleségem meg az arcomat ütögette, persze inkább simogatott, mindig ezt csinálta, ha reggelizni hívott, csakhogy most délután volt, a reggelin régen túl voltunk, az ebéden is, a vacsorának pedig még nem jött el az ideje.
Kinyitottam a szemem, s néztem. Határozott volt az arca, a szeme komoly. Mit akarhat?
Nem sokáig kellett törnöm a fejemet.
– Tudod-e – kérdezte –, hogy a Lázárék retket ültettek a tavalyi tulipán- és nárciszágyásokba?
Nem tudtam. Azt sem tudtam, persze, hogy a Bogdánék feltörték a gyepet, és káposztát meg babot ültettek a helyébe. És azt sem, hogy az egész utcában, sőt az egész környéken minden talpalatnyi földbe kerti növényeket raktak, sóskát, karalábét, sárgarépát, még olyan is volt, aki napraforgót és kukoricát vetett.
– Fóliasátor még nincs? – kérdeztem, de a feleségem komoly maradt.
Elmagyarázta, hogy a gazdasági helyzet, s benne a miénk is, válságosra fordul, az életszínvonal legalábbis stagnál, ha nem csökken, bemondta a televízió, megírta a Heti Világgazdaság, mindennek fölmegy az ára, annyit kérnek a piacon a leveszöldségért, amennyit nem szégyellnek, már a gomba is drágább, mint a hús, isten tudja, mi lesz ebből, de ő nem akar éhezni, s én nem kívánhatom, hogy a gyerekeink skorbutot kapjanak, vagy angolkórosak legyenek a rosszultápláltságtól.
Erre már fölébredtem.
– És mit csináljak?
– Semmit – hangzott a haragos válasz –, te úgyis tehetetlen vagy az ilyen dolgokban, a súly mindig az én vállamra szakad, nekem kell kiutat találnom, vedd tudomásul, hogy hetenként kétszer nem leszek itthon este, beiratkoztam a Marcibányi téren a gombászok közé, ott leszek, és kitanulom a gombatermesztést. A gomba tápláló, tele van értékes vitaminokkal, a húst is pótolhatja, mert megsúghatom neked, hogy a húsnak is felmegy az ára, talán a duplájára, s akkor jó lesz a gombaleves, a rántott gomba, vagy a gombapörkölt. Talán még el is adhatunk belőle…
Így kezdődött.
A feleségem ettől kezdve rendesen eljárt a gombászok közé, szakkönyveket vásárolt, rettentő illusztrációkkal, nem tudom, hogy merik kiadni az ilyet, mért nem dolgoztatnak a kiadók valami jobb festővel, ebben is buli lehet, a kucsmagomba inkább német rohamsisaknak látszik, mint tisztességes spórásnövénynek.
Teltek-múltak a hetek, hónapok, a Bogdánék már maguktermesztette zöldbabot ettek, hordót vásároltak, hogy legyen mibe eltenni a savanyúkáposztát, a donátorokat leszállítottam az Unitasnak, igaz, hogy nem került a falra, mert az arcképek eredetijei közül hármat gazdasági visszaélések vádjával letartóztatott a rendőrség, és várható volt a többiek lebukása is, szerencse, hogy az árát átvételkor ki kellett fizetniük, új munkán dolgoztam, egy hülye mesekönyvet kellett illusztrálnom, ámde a mi kertünkben nem történt semmi, a virágok nyíltak és illatoztak, a gyerekek fociztak és ordítoztak a gyepen.
Látom ám egy nap, úgy augusztus elején, hogy a feleségem szorgosan ássa a kertet. Forgolódott, hajladozott, elnéztem, hogy még most is milyen szép, kibújt a haja a kendő alól, néha megállt, hogy visszaigazítsa. Este azután közölte velem, hogy a „gombahadművelet” megindult, holnap, vagyis vasárnap elindulunk szalmáért.
– Szalmáért? Minek az?
– A gombához – hangzott a válasz.
– Annyit én is tudok a gombászatról – mondtam –, hogy spóra, pince és lótrágya kell hozzá. Mi a fenének a szalma?
– Drágám – mondta a feleségem, mint mindig, amikor lehülyézett –, ez egészen más ügy, én nem azt a vacak szabványgombát akarom termeszteni, amit te sampinyonnak nevezel, hanem a sokkal, de sokkal értékesebb laskagombát. Ahhoz pedig vagy fatuskók kellenek, vagy szalma. Rendben van a kocsi?
A furgon rendben volt, s másnap kilenc körül már Cegléd felé jártunk. Nézegettem a zöldellő kukoricásokat, az óriási táblákban a cukorrépát, az itt-ott felbukkanó akácok közé bújt tanyákat, s azon gondolkoztam, hogy talán csatlakozni kéne a vásárhelyiekhez, parasztokat és meszelt falú házakat festeni, kék eget az Alföld tengersík vidéke fölé. Mit szólnának hozzá a szürrealisták, mit írnának kiállításomról a Művészet felkent kritikusai?
Ezen morfondíroztam s mosolyogtam magamban, amikor elhangzott az „állj!” parancsszó.
Mellettünk egy dűlőútról éppen akkor kanyarodott ki egy vontató, aranysárga szalmával rakott kocsit húzva maga után. Feleségem kiugrott mellőlem, integetni kezdett a vezetőnek. A vontató ment még vagy ötven métert, aztán megállt. A feleségem odaszaladt. Vártam, figyeltem, hogy ebből mi lesz. Egyszer csak integetni kezdett. Melléjük hajtottam.
Nevetgéltek valamin. Feleségem a szalmára mutatott.
– Itt van – mondta –, kapunk egy bálával, az éppen elég lesz. – Mennyibe kerül? – kérdeztem.
A vontató vezetője furán nézett rám, de én megismételtem a kérdést.
– Ne törődj vele – hadarta a feleségem –, csak szedd le, aztán bele a furgonba, különben is ingyen kapjuk.
– Ingyen? – s megcsóváltam a fejemet. – Akkor nem kell. Én nem kapni, hanem venni akarok.
Mindig ilyen voltam, ha dolgoztam, megkértem az árát, ha nekem kellett valami, megfizettem érte, a feleségem mégis úgy nézett rám, mintha most látott volna először.
– Ó, drágám – mondta lágyan –, ingyen kapjuk, semmi az egész, leveszed és hazavisszük.
– Nem – válaszoltam határozottan, és a vezetőhöz fordultam –, mennyiért adja báláját?
A vezető is tágra nyitotta a szemét. Aztán mintha kicsit megijedt volna.
– Nem eladó – mondta, és a sebességváltóhoz nyúlt –, különben is, kik maguk és mit akarnak tőlem? Menjenek a fenébe.
Ezzel elporzott.
– Látod – mondta a feleségem –, látod, mit csináltál?
– Látom. Most szépen bemegyünk a faluba, megkeressük a szövetkezetet, és megvesszük a szalmát.
Bementünk a faluba. A szövetkezet irodájában nem találtunk senkit, a kocsmában azt mondták, hogy a vezetőség éppen nagymisén van. De azt is megmondták, hogy a falu túlsó végén van a szérű, ha szalmát akarunk, menjünk oda.
A szérűnél egy öreg paraszt ténfergett.
– Ott a kazal! – bökött hátra a fejével –, szedjék le és vigyék.
– Mennyibe kerül? – kérdeztem.
– Mittudom én – mondta az öreg –, fogják, vigyék.
– De én fizetni akarok érte – mondtam konokul.
– Fizetni? Pénzért nincs. Ez a szövetkezet szalmája.
De a szeme most már tele volt gyanakvással.
– Ki küldte ide magukat?
Feleségem gyorsan magyarázkodni kezdett.
– Pestről jöttünk, gombához kéne a szalma, laskagomba alá, és ott nem lehet kapni, nem akarunk mi semmit, csak egy bála szalmát, aztán megyünk, a férjem ilyen vicces ember, mindenkivel tréfálkozik.
– Ne velem tréfálkozzon – mondta az öreg –, hanem az édesanyjával. Most pedig menjenek, mert hívom a kutyákat.
Otthagytuk.
A feleségem egész úton egy szót sem szólt hozzám. Nézett maga elé komoran, összeszorított szájjal. A dudálásra a gyerekek kinyitották a kaput, hazaértünk. Még egy óra sem volt.
Ebéd után bementem a műterembe, ledőltem a heverőre, gyorsan elaludtam. Arra ébredtem, hogy a feleségem az arcomat paskolja.
– Mi az? – kérdeztem.
– Ha te hülye vagy, édes fiam – mondta barátságosan –, én nem vagyok az. Rendben van, az idén nem lesz laskagomba. De jövőre… Jövőre búzát vetek a kertbe. És annak a szalmáján fogok gombát termeszteni. Világos?
Ezzel felállt, kiment, bevágta maga után az ajtót.
Ugye, láttátok a kiállításomon a portréját? Az egész sajtó megdicsérte. Nohát, akkor határoztam el, hogy megfestem…

Oravecz Imre: Grandma's secret

Oravecz Imre: Grandma’s secret

When we went hunting for mushrooms out in the woods
she always said to me,
Go on walking on the trail side,
they don't have the idea of looking for mushrooms in places like this,
just watch the ground,
cone-shaped bunches of oak leaves are most suspicious.
I followed her advice
and I really managed to find some nice ones,
even at times of drought
when there were no mushrooms at all.
Likewise she must have had a trick for seeing Virgin Mary, too.
She said the Blessed One had always asked her to carry her on her back
when she went out alone to the woods
but she never told me what it was.
Yet I believed her
because on those days she was more tired, indeed.

Füst Milán: Teljes napló (részlet)


Gomba éjjel az erdőn: míly bátor kis lény, míly merészen és egyedül él annyi veszély közt. Néki nem is kell nagy ellenfél: minden él körülötte és minden az élete ellen tör. S mégis mért dugja ki oly örömmel kis fejét? Mi az övé a nagyvilágból? Úgy látszik az a rövid kis szenvedéssel teli vegetáció mindenünk.

A természetben nincs rangkülönbség s előkelőség.

Várady Szabolcs: Gombadal Lator Lászlónak



Hív az erdőn a gomba,
boldog ott leszek nyomba,
hogyha jössz velem, pláne,
csak ne mondd azt, hogy „á, ne”.

A rizike, a tinoru, a csiperke
belopta magát a szivembe.
Szarvasgomba, őzlábgomba,
gyere, te bomba nő,
ott essünk szerelembe gyorsan,
ahol a gomba nő.

Gomba, gomba, gom, gomba,
gomba, gomba, gom, gomba,
gomba, gomba, gom, gomba,
gomba, gomba, gom, gom.

Na de azért azt mondom, hogy vigyázat!
Az ember itt csak egyszer hibázhat.
Párduc pereszke, nagy döggomba,
légyölő galóca –
megkóstolod, és végsőt lobban
életed kanóca.

Jobb a gomba, mint bármi,
csak nagyon kell vigyázni.
Gomba, gomba, gom, básszunk!
Majd nagyon vigyázunk.

Fekete István: Június (részlet)


Hosszú, hűvös, esős tavasz után úr lett végre a nyár.
A széljárás útjain vetéstengerek zizegnek, hajaldoznak, és árnyékot borítanak a fészkekre, melyekben most már kopogtat az élet, vagy már ki is röppent ismeretlen útjaira.
A sok eső nyomán dúsan bokrosodtak a füvek, későn virágoztak, és későn borulnak a suhintó kaszára, melynek nyomán esténként párás illatok sóhajtoznak halódásukban. Az emberek ilyenkor azt mondják, hogy felséges illat…, pedig ez az enyészet illata.
A késői kaszálás sok apró élet megmentője. Alig látni még valahol renden a szénát, és fészkevesztett foglyok sem futkosnak hajnalonként. Az utak porában azonban annál több kisebb és még kisebb nyúlnyomokat találunk, melyek szép köröket ígérnek akkorra, amikor a szikrázó nyár szinte elérhetetlenül messze lesz tőlünk.
Az esők utáni hirtelen meleg gombát terem, a gomba pedig gombászt, minden vadásznak nagy lelki gyönyörűségére… A gombás néni korábban kel mindenkinél, és ismertetőjele, hogy a gomba alatt a kosárban fácántojást hord, melyet „otthagyott az anyjuk, és már egészen hidegek voltak szegények”. Kellemetlen tulajdonsága még, hogy bekiált a kapun: – Szép, finom vargányát vegyenek! – amiből a vadász felesége is megtudja, hogy a gombászás ideje immár visszavonhatatlanul megérkezett. Ilyenkor a háziasszonyt titkos ösztönök olcsó gombászásra ösztökélik, családi kirándulásokkal és kullancsokkal egybekötve. A kullancsok nagy számban helyezkednek le a gyerekeken, s azokat este a vadász férj óvatosan kiszedegeti. De csak ami hátul van, mert az elől levőkkel hadd szórakozzanak a gyerekek…

Oravecz Imre: Darnó-tető



Tulajdonképpen nem teteje Darnónak,
hanem inkább nyugati, délnyugati oldala,
mely a tetőn kezdődik,
és rászalad Vágásra,
de mi csak így hívtuk: Darnó-tető,
ma kopasz, nincs rajta fa,
csak bozót meg cserje,
az borítja széltében-hosszában,
és egykedvűen fújja felette örök nótáját a szél,
nem mindig volt így,
szálerdő fedte,
büszke tölgy, cser népesítette be a széles hátakat,
fogta, tartotta gyökereivel a meredélyeket,
és lemerészkedett egészen a vízmosások, a güdrök aljáig,
hol néhol derékig ért az avar,
szépek voltak a fák,
hívogatóak a napsütötte tisztások,
zölden aranylott a földön a moha,
szamóca piroslott a fű közt mindenfelé,
és kéjesen nyögtek fent a koronák,
de Darnó-tető igazi értéke a gombában rejlett,
a megrekedt meleg tette-e vagy a magas vastartalmú, vöröses talaj,
vagy az aljnövényzet vagy mindez együtt,
de tény,
hogy ott mindig találtunk,
és ott nőtt a hegységben a legszebb cepe is,
és voltak fajták, az azóta kiveszett úri meg a korall,
368
melyek sehol máshol nem tenyésztek, csak ott,
rendszerint hajnali öt, fél hat tájban értünk fel,
már melegen sütött a Nap,
de még elég alacsonyan állt ahhoz,
hogy kis szögben essenek a sugarak,
és ne vétsük el a kalaposokat,
addigra végeztünk Kis-heggyel,
kissé kifújtuk magunkat a kapaszkodás után,
és a kocsiúttól jobbra, a Vésett keresztű fánál kezdtük,
hol Fucsko sógort agyonütötte valamikor a fa,
meghajtottuk a lapos részt a Ruszki sírjáig,
aztán oldalazva haladtunk lefelé,
domborulatról domborulatra, güdörről güdörre,
kisebb-nagyobb vargabetűket iktatva közbe,
addig bóklásztunk, szedtük magunkra a törzsek közt feszülő pókhálókat,
míg a borókás szigeteket is átkutatva Medveczkiék gyümölcsöséhez nem értünk,
hol mindig leszakítottunk és a hátyi aljára rejtettünk pár almát,
aztán visszafordultunk,
legelőször anyám vitt fel,
sokáig csak vele mentem,
később Pengő sógorral, aztán mindig egyedül,
most már nem járok,
nincs miért,
csak messziről nézem,
mint régen, kiskoromban az udvarunkról,
mikor a valódi tetőn még alacsonyabbak voltak a fák,
és a két különböző korú telepítés távolról két lépcsőfoknak látszott,
és azt hittem,
hogy a felsőről egyenesen az égbe lehet lépni.

Faludy György: Pokolbéli napjaim után (részlet)

Mikor házunkhoz értünk, az út túlsó oldala mellett is kocsi állt, idősebb házaspárral meg egy disznóval. A disznó hátulról szállt ki a kocsiból, mintha ő lenne az utas.
– Most legalább – mondta Pali, miután köszönt a házaspárnak – meglátod, miként kell szarvasgombát gyűjteni.
– Nem a te telked az út túloldala is? – súgtam oda.
– Az enyém, de a környéken mindenki tudja, hogy nem gyűjtök szarvasgombát a telken és nem bánom, ha más teszi.
A disznó közben az alig méter magas törpe tölgyfa alatt szaglászott, majd túrni kezdte a földet, mire gazdája az állat nyakába kötött láncnál fogva elrántotta, kukoricát dobott neki, ő maga pedig ásni kezdett, és rövidesen nagy szarvasgombát húzott ki a földből, megtisztította és átadta Esvaynak. Pali nem akarta elfogadni.
– Vegye csak – unszolta a gazda. – Ez Franciaország leggazdagabb szarvasgombatermő tája. Félóra alatt találunk még kettőt-hármat. Tudom, melyik fa alá kell tennem a disznót.
Bent a házban leginkább Szabolcs örült, aki jól tudott főzni. Cahorsban ugyanis három libamájat vásároltunk és Szabolcs egész délután azon törte a fejét, hogy szerzünk hozzá szarvasgombát. Pali viszont, akinek csak felesége főzött, a kocsiban Dobos József 1881-es magyar-francia szakácskönyvét hozta magával. Nagyot nevettünk, mikor a dobostorta feltalálója azt írta, hogy egyetlen libamáj elkészítéséhez 840 gramm szarvasgombát kell használni.

Oravecz Imre: Kis-hegy



Mindig ott kezdtük a gombázást,
alighogy beértünk az erdőbe,
balra kanyarodtunk,
és nagy kört írtunk le a tető körül,
a falu felőli meredélyen, középtájt,
hol a gyertyános kezdődött,
volt egy hosszúkás, kavicsfolyásos, kopár tisztás,
ennek nedves, mohás szélét kivált kedvelte a csirkegomba,
de nem az illatos, sárga kis tölcsérek térítettek le a gyalogútról,
főleg a napsütötte, meleg, átellenes oldal miatt kerültünk,
hol cepe is nőtt a cserfák alatt,
ezt nem hagyhattuk ki,
ezt mindig érdemes volt meghajtani,
még olyankor is,
ha levágott tönkvégeket se találtunk,
mert jól eligazított esélyeinket illetően,
megfigyeltük ugyanis,
hogyha Kis-hegyben nincs cepe,
akkor nincs Darnóban se,
és ajánlatos visszafordulni,
ennek ellenére akadt,
ki kötötte az ebet a karóhoz, és továbbment,
és ette a méreg,
mikor üres kézzel, kimerülten tért haza jóval később,
és semmi nem kárpótolta a kiesett munkaórákért.

Berta Bulcsu: Emberek a réten

Júliusban Tapolcára menet Nemesgulács és Kisapáti között két autót vettem észre az út szélén. Utasaik bent a réten, földre szegezett fejjel bolyongtak. Az volt az érzésem, keresnek valamit. Nyilván erre kirándultak tegnap, s elvesztették a lakáskulcsot vagy a pénztárcájukat. Kellemetlen dolog.
Kisapátin túl újabb autók tűntek fel az út szélén, s a mezőben fejüket lógató emberek. Ennyien elvesztették volna a lakáskulcsukat?
Kilométernyire Tapolcától az út mindkét oldalán autók parkoltak. Harminc-negyven autó, közöttük németek, lengyelek, csehszlovákok. A mezőben emberek sokasága bolyongott, s keresgélt valamit. – „Hát ez különös” – gondoltam, és megálltam. Gyanakodva kiszálltam, s az árkon átmászva az emberek után mentem. Amikor a közelükbe értem, kiderült, hogy nem vesztettek el semmit. Gombát szedtek. Tele volt a rét szegfűgombával és csiperkével. Megteltek a szatyrok, a női táskák, két német már a kalapjába szedegette a jó illatú gombacsemegéket.
A gombaszedő emberek nemzetközi gyülekezetét  nézve olyan érzésem támadt, hogy a civilizációs bajok, a közlekedési csődök, a krónikussá vált energiaválság és minden más válság ellenére is van még remény. Az emberek minden helyzetben feltalálják magukat, s reagálásuk, cselekedetük iránya kiszámíthatatlanul egészséges.

Oravecz Imre: Cepe



Mikor az ember megpillantja a gombát,
először is megáll,
megdörzsöli a szemét,
és miután meggyőződött róla,
hogy nem káprázik,
nagyot kiált,
hogy távolabb bóklászó társa is meghallja,
és közli vele,
milyet talált,
ha úri, csirke vagy közönséges zöldhátú,
nem csinál belőle ügyet,
de ha cepe,
akkor azt mondja a másiknak,
hogy jöjjön gyorsan,
és mikor az odaért,
leteszi a hátyiját,
a gomba elé lép,
és letérdel,
ujja hegyével óvatosan lefejti a kalapról a leveleket,
ha van rajta levél,
ha nincs,
és látja,
hogy nem vén,
hanem két-három napos, egészséges példánnyal van dolga,
legfeljebb kissé megrágta a csiga,
akkor haladéktalanul kibontja,
vagyis eltávolítja körüle a vastag harasztréteget,
mikor ezzel végzett,
és teljes szépségében feltárult előtte a lelet,
feltekint,
kis hatásszünetet tart,
aztán mély lélegzetet vesz,
összpontosít,
a kalap alá nyúl,
egészen lent a tönkre illeszti a nagy- és a mutatóujját,
megragadja,
és határozott mozdulattal kiemeli a gombát a földből,
ez a legkényesebb mozzanat,
ha kapkod,
vagy nem elég körültekintő,
könnyen megesik,
hogy letöri a kalapot,
mi utána következik,
szinte már gyerekjáték,
már a kezében van,
a jobból áthelyezi a balba,
aztán előveszi a kiskését,
és lemetszi vele a földes részt,
és csak azután teszi a többihez,
bár akad olyan is,
ki még ilyenkor képes kárt tenni benne,
izgalmában elejti,
vagy túl sokat vág le belőle,
de az ilyesmi ritkán fordul elő,
az ember előbb-utóbb gyakorlatra tesz szert,
és megtanul uralkodni az idegein.

Bächer Iván: Téli gombászás

 

     Az asszony a rengeteg erdők övezte, dombok közé fészkelt, apró kis faluból való. Ma borsodinak mondanák, de hát nem borsodi ő, a buta határral kettészelt, kedves Gömörhöz tartozik igazándiból.
Kicsi volt a falu, de minden belefért. Pontosabban: a minden fért bele.
Volt benne múlt, ezeréves história, emlék, rege, nóta, dal.
Voltak benne apró parasztházak és nagyobb kúriák. A falu közepén, szelíd dombon, melynek tövébe az összes út futott, gótikus templom fehérlett, melynek kapujában újabban odahordott kopjafák álltak őrt. Mellette a faragott tornácos lelkészház, amelynek egy időben a fiait csak éneklésre buzdító, méltán depressziós költő lakója is volt.
Voltak a faluban szorgos és büszke parasztok, és voltak gyerekek, öregek, bolondok, betegek és boszik, és mindenekelőtt volt  Papó és Nyanya, akik mindent tudtak, ha mindenről nem beszéltek is, és voltak falut körbeölelő dombok, lankák, mezők, szőlők, szántók, rétek, legelők és erdők, rengeteg erdők, minden benne volt a faluban, amelyben minden igazi volt még, igazi nyarak és igazi telek, igazi tavaszok és igazi őszök váltották egymást, mert akkor és ott még minden igazi volt, ha nyár volt, akkor az igazi nyár volt, munkás nyár mindenekelőtt, aratással, behordással, őrléssel, szürettel, játékkal, meleggel, fürdéssel, lombbal, fűvel, fával és gombával, csirkegombával, galambgombával, úrigombával, harmatgombával, és persze és mindenekelőtt tinóruval, hatalmas, friss, sárgásbarna vargányagombával, aminek az íze semmihez sem volt fogható, amelyben szinte összesűrűsödött a nyárnak, az erdőnek, az égnek, a napnak, a légnek, a földnek, a fának, az avarnak minden íze, zamata, szaga, és amelynek legszebb példányait a Fancsalban, Bakón, és mindenekelőtt a Mohosban lehetett lelni föl, a Mohosban szedett gombának íze-szaga más gombának ízével-szagával nem volt összevethető, titokzatos ősföldszaga volt a gombának a Mohosban, ahol a két kis, mindig párát lehelő tó körül süppedős, selymes, vizenyős mohaszőnyeg volt a jókora fák alá terítve, a Mohosban, ahol néha lobbanó, libbenő lidércek táncoltak a nyári éjeken.
     És ha tél volt, akkor az tél volt, négy hónapig kitartó roppanó és rekesztő és mindvégig vakítón fehérnek maradó hóval, csilingelő lovas szánnal, izzasztó napi fahordással és mozgató hasogatással, nyugtató rőzsepattogással, izgató sparheltduruzzsal, hideggel dacoló meleg szobával, és hatalmas, hűvös kamrával, amelynek polcrendszerén katonás rendben sorakoztak a lekvárok, a feketére szikkadt szilva, a napmeleg színű barack, a sötét som, a büdös, de nehézmellre jó bodza, alattuk, felettük a paradicsomlevek, zöldbabok, a savanyúk és lecsók, és az üvegek előtt végeláthatatlan sorban ült az alma, a jonatán, a húsvéti, a birs, és a körte a téli, és a kövön hevertek a sült hússal, kolbásszal tömött zsírosbödönök, a diós, mogyorós szakajtók, vékában állt a krumpli, a napi zöldség, a hagyma, és a plafonról lógott alá pár szál kézikolbász – a zöm a kinti kamrában érett –, és a kampóról csüngtek a finom szövésű zsákok, telve lencsével, babbal, és szárított gombával teli, könnyű zsákot is meglengetett a minden ajtónyitáskor föltámadó lenge fuvallat.
     Képzelhetni, hogy szereti a gombát azóta is az asszony, hogy összefonódott a szívében a paradicsomi gyerekkor emléke a frissen szedett tinóru illatával, ma is, amikor városi házban él, amelynek van ugyan kamrája, de az oly apró, hogy alig fér el benne, eminek el kell férnie, zsófolt a kicsiny – de azért kellően alkalmatosra rendezett – kamra, teli vannak polcai és lenn a kövön is halomban áll az üveg, a kosár, a szatyor, a mozsár, a turmixgép, a nagylábas, benne a kicsi, és abban a még kisebb, van odalenn aztán tartalék szódáspalack, a falnál palacktartó, kettő, egy teli és egy üres üveggel teli, de van krumpli is mindig kosárban tíz-tizenöt kiló, és értelemszerűen hagyma, fokhagyma, és zacsi és szemét és lom és mi más, dugig van a kamra, ami persze messze van egy igazi kamrától, és még messzebb amattól, ama falusitól, de azért e szezonban gombaszag lengte be ezt is legalább, mennyezetéről sokáig vidáman lelógott egy szárított gombafüzér ugyanis, amit a munkácsi piacon vett az asszony, nem is olcsón, több mint ezer forintba volt az a harmincdekányi gomba, de az aztán gomba volt, kárpáti gomba, talán éppen a Vereckei-hágóról való, gyönyörű tinóru, nem zacskóban, hanem szépen felfűzve vagy másfél méteres sorba, fölül a legkisebbek, és aztán úgy a min nagyobbak, nagyobbak, és a végén egy keresztbe kötött pecek fogta az egészet.
     Szeptemberben vette az asszony a füzért, és megállta, hogy ne nyúljon hozzá ünnepekig, de gondolni gondolt, majd mindennap a gombára, hogy hogyan csinálja azt majd meg ő, leszed egy maréknyit, beáztatja meleg vízben két-három órára, hogy apor kiázzon belőle, ázhat nyugodtan, az íz az úgyis benn marad, mert az az íz, az már nem bírhat kiázni belőle soha, az beleivódott, sűrült, kövült már, aztán szétmetéli majd a gombát, mondta nemegyszer, nem lesz könnyű, ilyenkor még szívós a gomba, mint a szíj, de azért csak megadja magát, bizonygatott az asszony, akkor vajat hevít, rádobja, nagy csokor petrezselymet vagdos mellé, kis húslével felönti, borsozza, sózza, majd amikor úgy véli, itt az ideje, egy jó pohár tejszínt önt reá, és azt staubolja, esetleg ma már keményítővel sűríti be, sokszor elmondta ezt, ecsetelte részegedve, révülve szinte, hogy mennyire kijön a gombának az íze ilyenkor, jó ez levesnek, ragunak húshoz, vagy káposztás levesbe, vagy kanállal, csak úgy, mindegy minek nevezzük, gomba lesz, gombaíz, olyan gombaíz, amilyenhez nincsen fogható, amely másutt föl nem lelhető, amelyben nem csupán a Kárpátok rengeteg erdei zúgnak, de a Mohos mohás tölgyfái is.
     És akkor eljött az ünnepek ideje, és szentestének délelőttjén, miután már napok óta másról sem beszélt, kis publikumot toborzott az asszony, ünnepélyesen kézbe vette a nagyollót, kitárta a kamra ajtaját, beleszagolt annak gombával átitatott légterébe, a füzérhez lépett, és átszellemült arccal levágta alul a csomót, a kis keresztbe álló pálcikával, és óvatosan leszedte a legalsó, legnagyobb gombakarikát.
     És akkor géppuskakattogáshoz hasonlatos kopogás kezdődött és tartott percekig, miközben az asszony csak állt ott a telizsúfolt spájz telizsúfolt kövén kövülve, egyik kezében az ollót tartva föl, másik kezében az egyetlen fenn maradt gombakalapot, és még akkor is úgy állt ott kicsit, amikor már csend lett, süket csend, és nem szólt és nem is mozdult senki sem, csak a csupasz cérnaszál lengett a plafonról alá.
     Azóta, ha gombára vagy egy kis nyugalomra vágyom, csak elküldöm gombászni az asszonyt, aki mindig örömest indul, hátizsákot kér valamelyik gyerektől, túrabakancsot húz, fölveszi jó öreg anorákját, és eltűnik a spájzajtó mögött. Nem zavarom ilyenkor, hadd csinálja a dolgát, hadd legyen meg az ő öröme, tudom, hogy megvannak az ő titkos, jó lelőhelyei, amelyekről hallgat előttünk, s mi meg persze, hogy kedviben járjunk, úgy teszünk, mintha mit se tudnánk, hadd higgye, hogy csak ő tudja, hogy a krumpliszsák mögött lapul néhány elsőrangú gombakarika, hogy a liszt mögött is van egy levesnyi, vagy hogy a sörösrekesz utolsó sorának, harmadik lyukában is található egy jó ragura való.

    


Oravecz Imre: Úri gomba

 

Hivatalosan császárgomba, 

de csak úri gombaként ismertük,

egy-egy példányának fellelése majd akkora örömet okozott, mint a cepéé, 

vagy még nagyobbat, 

mert ritkább volt és látványosabb,

narancspiros, tûzvörös vagy sárga kalapjának már a megpillantása 

is nagy izgalmat keltett, 

és egybõl átragadt a gombázó társaira is, 

kik a hívásra menten a helyszínen teremtek,

legjobban akkor bûvölt el bennünket, 

ha még nem nyílott ki, 

és végére állított kacsatojás módjára félig még megbújt fehér burkában, 

vagy ha már kitakarta is kissé tönkjét,

de még mindig burokmaradványok borították,

ilyenkor olyan benyomást keltett, 

mintha éppen születõben volna, 

mintha csak pár perce nyomta volna fel magát a földbõl,

Darnóban, az elhagyott Medveczki-féle almás közelében volt egy 

melegebb, borókás rész a tölgyesben,

hová tartósan besütött a Nap, 

ezt valahogy nagyon kedvelte, 

ott mindig találtunk, 

mielõtt lefordultunk volna a güdör <MI>felé,

bár néha Kishegyben is elõfordult, 

a túlsó oldalban, az út feletti meredélyen,

hol nem borította avar a kavicsszemcsés talajt,

csak kényes gomba volt, 

és az átlagosnál jobban kellett vele vigyázni,

mikor felvettük, 

mert pattanva tört a húsa, 

és szállítani csak úgy lehetett, 

hogy a többi gomba tetejére helyeztük a hátyiba,

nehogy nyomás érje,

legtöbbször levesbe tettük, tisztán vagy galambfélével keverten, 

felséges ízt adott neki, 

de aszaltuk is,

nem emlékszem az utolsóra, 

valamikor a hatvanas évek közepén lehetett a kezemben, 

azóta nincs, 

kiveszett, 

nem is keresem többé, 

végzett vele az erdõ változása, 

a savas esõ meg az összezsugorodott faállomány.

 

 

Tamási Áron: Gombás székely



Első harangszóra kinyílott a szeme. Keresztet vetett nyomban, s imádság helyett sóhajtott egyet, szokásból.
Alig szürkült.
– Aluszol-é, Véki? – szólott a fal felé, s a lábával keresztültapogatta az ágyat.
– Hallod-é?!
Még jobban összekucorodott az asszony. Kiérzett, hogy mérge van.
– Tán kiedtől lehet!
– Csak kérdem, te.
– Hát a lába?
– Neked is van.
– De nem kerengtetem.
– Még az volna hátra.
Nem folytatták tovább.
Szurkos szó nélkül s idétlenül feküdt még valami negyedórát. Akkor megrecsegtette vén derekában a csontokat.
– Ejszen felkelek – mondta.
– Tán elaludtál, Véki?! – s megint megjártatta végtagjait.
Hang nem jött reá.
– Bár nyughatna, s ne riogatna vénségire ennyit.
– Felkelek, ejszen.
– Hallom eleget.
A levelek kövéren imbolyogtak a hajnali fényben. Egyenletesen hullott rájuk az eső, s a nesz cirógatta az ablakokat.
Vén Szurkos István nem idétlenkedett több beszéddel, hanem leereszkedett az ágyból, s pipára kapva magára vonta harisnyáját s a puha szárú csizmát. Aztán nagy prüszkölés közben szembeverte magát egy kanna vízzel, elemlegette az Istent, s a bajuszát elfújta az útból.
Azon kapta magát, hogy nincsen rosszkedve. Az esze is bizsergett, készen volt arra, hogy űzze.
Megállt az udvar közepén a csendes, meleg esőben, s meghordozta a fejét.
Nem javasolt munkát az idő. De vén Szurkos nem nézhette magát soha dologtalanul, nem volt lusta ember sem melegben, sem vízszaporító időben.
Gondolkozva vigyázkodott körül. Találékony akart lenni, hogy becsülhesse magát.
Körbement az udvaron, majd bé az árnyék alá, s egyszeribe készen volt a tervvel, ahogy meglátta a sarokban virített nagy rakás faszenet.
– No, én téged elviszlek az uraknak – mondta, s abbahelybe nekilátott. Jó néhány zsák ganyélében festett gyaluforgácsot a rakásra öntött, s szakértelemmel összekeverte.
Szaporított.
– A pálinkában is vagyon víz elég – fűzte hozzá –, s az urak tudománya se mind igazság.
Zsákokba merte ügyesen, s fel a szekérre, mint a nehéz, fekete kévéket. Szénát a tetejére, arra nagy pokrócot módosan, s lecsaptatta egy gyertyánfa rúddal.
– Vesd ki a tarisnyát, Véki! – kiáltott a házba, s a két kabalát rúd elé fogta. Felült nagy pontosan a tetőre, feladatta magának a tarisnyát, megtapogatta, s így szólt:
– Szalonnát tevél-e?
– Veték.
– Kell is.
– Osztán ne háljon oda.
– Mert én kerek száz esztendeig nézem az urakot.
– Hozzon két font húst, hajja-é, s egy kicsi muszka téát is kérjen Vilmos úrfitól.
– Selyembubát nem akarsz-é? Eredj, s nyisd ki a kaput.
Úgy ment ki a szenesszekér hátán, mint egy császár. Alig állott meg Udvarhelyt a barátok mellett, hát jő egy úrféle, s egyenesen neki tart.
– Jó napot, bácsi.
– Elbútt – nézett fel az öreg az égre.
– Hát mit árul? – tette magát a városi is.
– Én puskaport.
– S hogy adja?
– Feketén, amíg maga a fejért ki nem találja.
Kerülni kezdte az úr a szekeret, s a botjával megdöfködte a zsákokat.
– Jól szól – mondta.
– Hogyne, mikor nálam járt iskolába.
– Pótlék van-é benne?
– Eléggé pótolja magamagát.
– Zsákja mennyi?
Összevonta szemöldökét a székely, mintha pontos árat akarna szabni. Megállapította magának, hogy négy piculán alul nem fogja adni, s így szólt:
– Hatvanhárommal odaadom, mert sietek.
– Viccel.
– E biza nem viccöl, hanem ég.
– Egy kicsit sok.
Érezte Szurkos, hogy megvan a vásár.
Jóízűen vetette oda, biccentvén a templom felé:
– No hatvan, s a két torony is legyen a magáé.
– Ötvenet adok, s a tornyot csalja haza kied.
– Vágjuk ketti, no. De csak azért, mert látom, hogy nagy ésszel él az úr.
Hatott.
Ötvenötben kifizette zsákját a városi, s elkísérte a kapuig a szenest. Ott meghagyta, hova rakja, s elsietett.
Már kiöntött valami hat zsákkal a székely, amikor egyszerre kopogást hallott. Nyomban odafordult, s hát egy szépasszony illatozik arra.
– Tiszta szenet hozott, ugyé bácsi, lelkem? – csicsergett.
– Olyan, mint a gyémánt, tessék megnézni – s magasra tartva úgy kirázott hirtelen egy zsákot, hogy tömötten megfeketedett tőle körös-körül a levegő.
Térde fölé húzta szoknyáját a szépasszony, s eliramodott a helyszínéről nyomban.
– Mindennek szere vagyon – mondta az öreg.
Vígan lerakódott, s béállította lovait „Húsos”-hoz a korcsma udvarára. Két öl szénát vetett eléjük, s gondolta, hogy megsétálja magát a jó vásár örömére, s megveszi a két font húst.
Játékosan közeledett a Küküllő hídja felé. Már messziről észrevette, hogy hét úr áll a karfa mellett, s nézi a vizet. Ahogy odaért, megállt mellettük, s mókás nagy kedvében odavetette:
– Még meg találják igézni azt a szegén vizet.
Hátranéztek a szóra. Tímárok voltak mind. Kettőt látásból ismert az öreg. Nagy kedve jött, hogy megjátszódjék velük.
– Annyit essött, hogy csoda történt – kezdette.
– Miféle csoda? – érdeklődtek a tímárok.
– A patikushoz indulék, hogy eléadjam néki, mert jól ismer. Hát ilyent életemnek napjában nem láttam.
Körülfogták szorosan a tímárok, s kimeresztett szemekkel várták a szót.
– Ha jőnek velem bé azon, elmondom – fontoskodott a vénember.
Megindultak.
– Hát hallgassák meg az urak – folytatta –, olyan terűt hoztam a városba, amilyent ember még nem hordott. Hinnye, magam se hinném, ha más mondaná! Elindulok tegnap az erdőre, hogy egy kicsi szenem van, s hozzam haza. Menyek, s hát egyszer egy nagy fehér mezőbe érek. Tán nem esék hó augusztusban?! – ijedek meg. Hó te!, mondom a lovaknak, s helyből járni kezdem körül a mezőt, s a csoda öl meg, olyan, de olyan fehér. Hiszen e mind gomba!, kiáltok fel, de annyi, amennyit Erdély nem látott. Én is hagyom a szenet, s belé egy sereg leveles ágat a szekér fenekibe, s szedni kezdem reá a gombát, s hordom öllel oda, s rakom, amíg egy tetejibe fér.
– Annyi volt csakugyan? – ámultak a vargák.
– Ott van a szekéren, azonmódúlag frissen, ahogy szedtem.
– Nem adja el?
– Én el. Hát mi a tűzlángját csináljak annyi gombával!
– Mi az ára? – kérdezte az egyik varga.
– Ingyen adta az Isten – kétszínkedett a székely –, csak a fáradságot számítom fel: két forintért viheti akárki, s ne setétedjék bé, ha annyi gombával tíz ember meg nem éri egy hétig.
A mészároshoz értek. Az öreg megállott, s tette, hogy köszön, s válik el.
– Hát mi megvesszük – mondták a vargák –, jöjjön, s vigyen oda.
– Egybe mehetünk, csak látom, ehelyt van a mészáros, s egyjáróst vajegy font húst vennék az asszonynak, minek másszak vissza esmént.
– Kell-é előleg?
– Kell a sújnak. Előbb nézzék meg a portékát.
A küszöbről mégis visszafordult.
– Nem bánom, no. Hadd vegyek disznóhúst is.
Odaadtak egy forintot neki.
Bément s vásárolt pontosan a székely, közben háromszor is emlegette a mészárosnak, hogy örökké annyi csontot ad neki, hogy hetekig nincs békesség miatta az asszonnyal.
Beszélgettek, s csipkedték egymást valami tíz percig.
A vargák vártak künn.
Egyszer megrázta magát a székely, szidván az időt, s levetette az ujjasát, s kifordítva visszavette. Aztán fonákjára kényszerítette a kalapját is. A csizmaszárat pedig letűrte bokáig, s a bajuszát kisirítette hegyesre s felfelé.
Csodálkozva nézte a mészáros.
– Kied mit csinál? – kérdezte.
– Szénészkedem – találta el kacagva a feleletet, s azzal összetámasztotta két térde kalácsát, s büllögve kiment.
S ördöge legyen, nem ismerték meg a tímárok.
S nemhogy elment volna szépen hazafelé, még a hátukba került, sántítva hozzájuk ment, s megváltozott hangon így szólott alázattal:
– No, van mit beszéljen a világ, tekintetes urak.
Feléje fordultak.
– Tán angyalt látott valaki?
– Azt mondják, hét ember megbolondult.
– Miféle hét ember?!
– Valami úrfélék.
– S mitől?
– Azok valami gombától, amit egy tolvaj árult ma reggel szenesszekéren.
– Árult-é?
– El is adta.
A tímárok szeme összevillant. S aki a forintot adta, káromkodott egyet.
– Jertek, megnyúvasztjuk – mondta, s a többinek az élén megindult mérgesen a mészárszék ajtaja felé.
– Ennyi úrnak ész is kéne – nézett utánuk a székely, s úgy tovalett egy pillantás alatt, mintha az ördögök vitték volna el.

Berda József: Gévagomba

 

 

Óh, legkésőbb bemutatkozó angyal az őszi

erdőn; immár te is megjelentél, mint

legidősebb testvér koratavasztól változó

testvéreid táborából! A telet, a mosolygó

öregséget hirdeti jöttöd, s lám, mégis oly

kecses-kedves vagy, mint a formáit

mutogató érett asszony, ki érzi: ő is

Így ajnározlak körül; így udvarolok

legszebb mosolyának! – Játékos képzeletünket

derítő formád, egymásbanőtt kalapod alatti

bágyadt-fehér arcod, lelkünket-testünket

s így hahotázik előre: mily ropogós, pompás

pörkölt s még nyelvünket-csettintőbb rántott

Mily furcsa s különös, hogy így elmélkedett

rólad a hajrázó képzelet akkor, mikor

megpillantott és ámulatba esett; hogy mint

futsz fel a földről a fák tönkjére, derekára s oly

szent szeszéllyel cserélgeted kékbe-lilába-szürkébe

szaladó színeid, mint az opál, mely a föld

mélységes méhéből szívta be szépségének

a szépség élő gyermeke még!

néked, lásd, mint a késő ősz

gyullasztja meg

gomba lesz belőle!

folyton változó, ékes csillogását!

Oravecz Imre: Ondrok gödre (részlet)



István nagyon szerette a gombát, mindenféle gombát, de még a gombánál is jobban magát a gombázást, az erdő e különleges, ízletes, tápláló ajándékainak begyűjtését, a keresés izgalmát, a megtalálás örömét, a kiemelés gyönyörét. Misku-tetőn egyre beljebb merészkedett a fák alá, de az erdőt még nem járta egyedül, ahhoz még túl fiatal volt, könnyen eltévedt volna benne. Meg félt is még tőle, a csendjétől, a neszeitől, a mélyén lakozó titokzatos, félig emberi, félig állati lényektől, akikről a felnőttektől hallott, akiket ott sejtett minden sűrűben, hasadékban, odúban, barlangban. A nagyapjával, idős Jánossal vágott neki időről időre a közeli Laknak, Kerekerdőnek vagy Dolyina farának. Az is nagy gombabolond volt, és nem létezett olyan húsétel, beleértve kedvencét, a borsos tokányt is, amelyet egy jól elkészített gombapörkölt elé helyezett volna. Ő avatta be a gombázás rejtelmeibe. Tőle tanulta meg, melyiket hogy hívják, melyik ehető, melyik bolond, melyiket hol kell keresni, és mire kell vigyázni, mikor kiveszi a földből és a hátijába helyezi.
Kishegybe, Darnóba sose vitte magával. Azt mondta, az még nem neki való, az még messze volna. Majd ha nagyobb lesz, és jobban bírja a gyaloglást. Pedig azokról, kivált Darnóról sokat hallott. Onnan sokat szoktak hozni, és a legjobb fajtákat. Egyszer azonban mégis belekóstolt, ha kóstolásnak lehet nevezni, hogy amikor Vágásban ekekapáztak, amely félig-meddig Darnóhoz tartozik, ebédszünetben meghajtotta a földjük végében az erdő szélét, és ha cepét nem is, de pár csirkegombát talált.
Az anyja is szerette a gombát, de vele nem lehetett gombázni menni, mert ő nem járt gombázni. Lánykorában igen, akkor még ő is hódolt e szenvedélynek, de miután férjhez ment, elhagyta, mert már rangon aluli lett volna, legalábbis az Árvaiak azt tartották, hogy csak a szegény gombázik, meg a cigány. A módos a cselédjét küldi, vagy vesz a szegényektől, nem pénzért természetesen, hanem terményt, tojást, cigánynak meg kenyeret vagy zsírt ad érte cserébe. Az, hogy idős János ennek ellenére mégis gombázott, nem helyezte hatályon kívül a szabályt, hanem mint kivétel inkább erősítette. Neki elnézték, neki már lehetett. Ő öregember volt, neki már sok meg volt engedve, ha nem is minden.
A legnagyobb gombázónak azonban mégsem ő, hanem az anyjának az anyja, Közsüs nagyanya számított. Ő is öreg volt már, de szabadabb, mert társadalmi helyzete kevésbé kötötte. Nyáron alig múlt el nap, hogy ne ment volna az erdőre. És nemcsak esős időben, mikor nem lehetett a földben dolgozni, hanem mindig, minden időben, még aszály idején is, amikor úgy kiszáradt a föld az erdőn is, hogy néhol még a haraszt alatt is megrepedezett. Ilyenkor a legtöbb gombázó feléje se nézett az erdőnek, mert tudta, hogy nem érdemes. Vagy ha mégsem bírt ellenállni a kísértésnek, még bolondgombát sem lelt, mert szárazságban az se volt. Ő viszont akkor sem tért meg üres kézzel. Ilyenkor is talált cepét, de zöld-, kék- vagy piroshátút vagy keserűt mindenképpen.
Ismerte az erdőt, mint a tenyerét, és tudta, hogy mely pontjain őrzi meg a talaj a szükséges nedvességet. Más is kifigyelhette ezeket a helyeket, mégis ő volt az egyetlen, aki mindig hozott gombát. Rejtély volt, hogyan csinálta. Hacsak nem úgy, hogy jó viszonyban volt a Legfőbb Gombakertésszel, és az gombaínség idején úgy segített rajta, hogy gyorsan növesztett párat, amerre ment, külön neki. Bár ennek némiképp ellentmond, hogy erkölcsös, tiszta életű volt ugyan, és rendszeresen járt templomba is, ám ha méltánytalanság érte vagy megharagították, csúnyán beszélt, még káromkodott is. Viszont az meg mellette szólt, hogy jelenései voltak az erdőn. Váltig állította, hogy gyakorta találkozik ott Szűz Máriával. Az mindig megkéri, hogy vegye a hátára, és vigye egy darabon, mert már elfáradt a gyaloglásban. Soha nem árulta el, mit keres a Názáreti anyja Darnóban, csak éppen arra visz-e az útja, vagy netán ő maga is rendszeresen gombázik. Csak rejtélyesen mosolygott, ha ezt kérdezték tőle, és nem lehetett eldönteni, titoktartást fogadott-e neki, vagy egyszerűen csak nem tudja. Ami Istvánt illeti, ő nem találta különösnek, hogy a nagyanyja az erdőn a hátán hordozza Jézus anyját, ezért nem is nagyon foglalkozott vele, annál nagyobb csodálattal adózott viszont a gombázó tudományának, és alig várta, hogy egyszer végre őt is magával vigye Darnóba.
Elég sokáig kellett várnia, és nemcsak azért, hogy nőjön, erősödjön még. Közrejátszott ebben az is, hogy a nagyanyja egyedül szerette járni az erdőt, társ nélkül, és időbe tellett, amíg változtatott ezen. Nem is neki, hanem az anyjának sikerült végül rávennie, hogy függessze fel néha ezt a gyakorlatot. Addig Istvánnak be kellett érnie azzal, hogy neki köszönhetően sűrűbben ehet gombát vagy gombás ételt, és többször gyönyörködhet a különféle kalaposokban, szemlélheti, tapinthatja, szagolhatja a szebbnél szebb példányokat, amelyekből hozzájuk is mindig jelentős mennyiség jutott. De a gomba így is annyira jelen volt az életében, hogy valósággal áthatotta a lényét. Nemcsak a megérkezését követő órában, vagy amikor fogyasztotta, hanem később is. Mert nem vándorolt mindig mindjárt az összes a gyomrokba, egy jelentős része haladékot kapott. Az anyja, de méginkább a nagyanyja csíkokra vágta, megaszalta és eltette télire, savanyú levesbe, káposztába valónak. És a munkafolyamat első állomásaként ponyvára meg mindenféle vásznakra terítve sokáig kint száradt a napon, és illatával betöltötte az udvart, mielőtt a következőre, a felhevített kemencébe érkezett volna.

Mikor Közsüs nagyanya végre megadta magát, István előtt megnyílt az út Darnó felé. Egyszer csak üzent neki az anyjával, hogy jöhet. Két nappal előbb, hogy legyen ideje felkészülni. Lélekben meg amúgy is. Az volt a terv, hogy előtte a nagyanyjáéknál alszik, és onnan indulnak. Át is ment hozzájuk előtte való este, még sötétedés előtt, egy kis késsel és hátival felszerelve. Korán lefektették, de sokáig nem tudott elaludni az izgalomtól. Annyira ajzott volt, hogy szinte nem is félt az első házban, ahova ágyaztak neki, a díványra, pedig ott a sötétben szokott, ha nagyritkán ott aludt. Akárhányszor megfordult, mindig pattant egyet alatta a rugó, és időnként valamiért összekoccantak a poharak az üveges szekrényben, ahol a nagyanyja a féltett konyhaeszközeit tárolta.
Még sötét volt, mikor keltették. Gyorsan magára kapta a ruháját. A szájából mosakodott a lavór felett, ahogy némely felnőttől látta. Otthon ezt nem engedték volna meg neki, de a nagyanyja nem bánta. A nagyapja is felkelt már. Éppen kintről jött be, és mondott neki valami vicceset, de ő olyan álmos volt, hogy nem tudott rajta nevetni. Már pirkadt, mikor elindultak. Már bontakoztak az épületek körvonalai, de a földön az elhullajtott szalmát meg egyebet még nem lehetett látni. A Közsüs-porta a Nagyhalom lábánál terült el, a bekötőút végétől visszább, a patakon még innen. A nagyanyja a Nagyhalmon át szokott menni, ám most a patak felé, a gyalogúton megkerülték a Nagyhalmot, hogy a harmatos fűben ne ázzon el mindjárt az elején István csizmája. A kerülő után visszajutottak az Alvégbe, de a szélső ház után már Falun alól, a határ kezdődött. Még nem kelt fel a nap, mikor maguk mögött hagyták a falut. Rácfalun az elágazás után rátértek arra a gyalogútra, amely a búzatáblákon által felvitt Kishegybe, Darnó kapujába. Már kötésig ért a zöld, érésben lévő búza, de szerencsére elég szélesre volt járva a növényi folyosó, és kétoldalt nem értek a kalászokhoz, úgyhogy nem lettek csatakosak.
Mikor feljutottak az erdőhöz, egy pillanatra megálltak. István ösztönösen visszanézett a falu felé. Sirokon túl már kelhetett a nap, mert Falun alól, Nagyhalom egy árnyalattal világosabbá vált, de Rácfalu a hegy árnyékában ugyanolyan sötéten szürkéllett, mint addig. Az erdőt mogyoróbokrok szegélyezték. Volt közöttük egy nyílás, abba tűnt el a gyalogút. Széjjelebb húzták az ágakat, és beléptek a fák alá. Itt még homály honolt, de már kivehető volt a földön a harasztréteg, a hullott gally, az aljnövényzet.

Mentek felfelé pár métert, aztán balra letértek a gyalogútról. Kissé távolabb húzódtak egymástól, teret fogtak maguknak, és az erdőszéllel párhuzamosan haladva hajtani kezdték az oldalt. István nagyanyja mindjárt az elején talált egy fiatal kékhátút, aztán két öreg keserűt, majd több apró piroshátút, amelyeknek még a tönkjük is piros volt, de csak a kékhátút vette fel. Már jókora utat megtettek, amikor végre István is összeakadt egy gombával. Kozákcepe volt, nem bolondgomba, de az szinte ehetetlenségig keserű ízű. Nem rúgta fel. Lehajolt érte, mintha rendes lenne, de nem tisztította meg a tönkjét, és nem süllyesztette a hátijába. Csak vitte a kezében, hogy érezze, ő is lelt már valamit.

A nagyanyja közben kissé lemaradt, mert végtelenül lassan, bogarászva gombázott, fel-alá jártatta a tekintetét, a figyelmét nem kerülte el semmi, gondosan megvizsgált minden mélyedést, avardudort. István önkényesen kiszélesítette a sávját, és ahol érintkezett a nagyanyjáéval, át-átcsapott azéba. Ez sem segített. Látta, amint a nagyanyja ismét megáll, éppen olyan helyen, amelyet ő már átfésült, és int neki, hogy menjen oda. Odament, és elcsodálkozott. Egy gyönyörű, méretes csirkegomba sárgállott előtte, amelyet ő nem vett észre. Lehajolt, felvette, és átnyújtotta a nagyanyjának. Ő találta, őt illette. Indult volna vissza a sávjába, de a nagyanyja azt kérdezte, hogy a többit otthagyják-e, és botjával megpiszkálta a harasztot. Istvánnak menten eszébe jutott a mondás, hogy ahol egy csirke van, ott többnek is kell lennie. És valóban volt ott még több is, a levelek alatt meg mellettük, nagyok is, picik is, egymás mellett sűrűn, és elszórtan is. Tüzetesen átvizsgálta a környezetüket, és maga is felfedezett még kettőt, amelyek viszont már az ő hátijába kerültek.
Aztán odébb mentek, és ő sokáig megint nem talált semmit. Annál inkább a nagyanyja. Megint ráakadt egy csirketelepre, aztán még egyre, bár azok már nem voltak olyan kiterjedtek. Csak az oldal közepe táján mosolygott rá Istvánra ismét a szerencse, ahol a cseres átment gyertyánosba. A kettő határán kavicsgörgeteg húzódott. A növényzethiány nem volt teljes, itt-ott vadlucernás félszigetek nyúltak bele oldalról, és azoknak a fák felőli árnyékos részén csirkegomba virított. Nem egy, nem kettő vagy három, hanem sok. Odébb, a görgetegen túl, már félent a gyertyánfák alatt meg még több, csirkéknek valóságos garmadája, kicsi is, nagy is, öreg is, fiatal is, mint megannyi sárga petty az erdő nyirkos földpadlóján. És István bukkant rájuk! Bár a nagyanyjának köszönhette, mert az alighanem ismerte ezt a lelőhelyet, és szándékosan terelte őt ide, mert egy cseppet sem lepődött meg, hanem elégedetten mosolygott. István nagyot rikkantott örömében, ami nem volt helyénvaló, mert az erdőn csöndben illett lenni, hogy ne zavarják annak lakóit, de nem bírt magán uralkodni. Haladéktalanul lerakta a hátiját, letérdelt, és elkezdte a sárga kalaposokat óvatosan kifeszegetni a földből. Gyengéden felemelte őket, és szinte áhítattal helyezte egyiket a másik után hordozójába, miután kiskésével óvatosan lemetszette tönkjükről a földes véget. Időről időre az orrához vitt egyet, megszagolta, beszívta átható, kellemes illatát, a legszebb példányokat pedig felmutatta, hogy a nagyanyja is jól lássa, aki közben maga is bekapcsolódott a begyűjtés hálás munkájába.
Istvánt annyira elbűvölte a gazdag lelet, hogy alig bírt elszakadni a lelőhelytől. Újra és újra átkutatta a területet, és nem tudott belenyugodni, hogy már nincs több csirke, mert mindet felszedték. Mohóságában, telhetetlenségében ő még az egészen aprókat is, amelyek talán éppen abban az órában bújtak elő, és csak valamivel volt nagyobb a kalapjuk egy inggombnál, holott a nagyanyja figyelmeztette, hogy azokat már hagyja, hadd nőjjenek, hogy legközelebb is legyen, mikor megint jönnek.
Végül csak tovább mentek a hegyben, el a faráig, félkörívet leírva át a túlsó oldalra, aztán visszafelé, a nyereg irányában, amely összeköti Kishegyet Darnóval, és ahonnan a gyalogút is továbbvisz, amelyen elindultak, de mindjárt az elején letértek róla. A nagyanyja felvett még pár zöldhátút, de Istvánnak egy vajcepén kívül, amely ehető ugyan, de túl nyálkás ahhoz, hogy fogyasszák, megint nem akadt semmi.
A gyertyános a farban visszavedlett cseressé, és régen tisztíthatták, mert elszaporodtak benne a fagyalbokrok, amelyek nem kedveznek a gombának. Már jókora távot megtettek a túloldalon, és közelebb jártak a nyereghez, mint a farhoz, amikor egy tiszta részhez értek, ahol szellősen álltak a fák, egy helyen meg egyáltalán nem volt fa. Csupaszon vöröslött a kavicsos föld, nem fedte haraszt, mert nem volt haraszt, vagy volt, de lesöpörte róla a szél. Csak itt-ott árválkodott egy-egy fürtös zanót, vagy zöldellt némi moha a kiálló gyökerek mentén. És ott talált a nagyanyja cepét, egy igazi cepét, hivatalos nevén vargányát, de így csak István ismerte, mert olvasta ezt a szót egy könyvben, a nagyanyjának, a nagyapjának, a szüleinek és mindenki másnak csak cepe volt, és ő is így hívta.
A cepe lent lapult, a kopár meredély alján, és világosbarna kalapjával szinte beleolvadt a környezetébe. Távolról úgy festett, mintha nem lenne tönkje, mintha anélkül ülne a földön. István nem értette, hogyan nőhetett ki ilyen talajból, és még kevésbé, hogy hogyan vehette észre a nagyanyja fentről, ilyen távolról. Igaz, ő itt nem is keresgélt, csak futott tovább abban a hiszemben, hogy itt nincs értelme, és úgy jött vissza, mikor a nagyanyja utánaszólt. Viszont most már ugyancsak meresztgette a szemét, kutakodott, föl-alá cikázva, hogy, miként a nagyanyja mondta, megtalálja a párját, mert a cepe is párban nő, nem szeret egyedül lenni. Nem találta meg, nem ő találta meg, hanem a nagyanyja. De ezt már nem vette tőle zokon. Örült, hogy egyáltalán leltek cepét, és ő kézbe vehette, megtapogathatta, megszagolhatta, babusgathatta a gombák királyát. Mert az volt a cepe, király, mindenki azt kereste, az állt legelöl a rangsorban, ha az volt, minden volt. Nem bánta, hogy ő maga nem talált cepét, így is jó volt, a cepe így is cepe volt, majd odaát, Darnóban, gondolta. Annál is inkább bízott Darnóban, mert a nagyanyja úgy tudta, cepét találni Kishegyben jó jel. Azt jelenti, ha ott van cepe, akkor még inkább van Darnóban. A nagyanyja a régi öregektől hallotta ezt először, de aztán maga is megfigyelte. Annyira igaz volt ez, hogy volt, aki annyira hitt benne, hogy nem is ment tovább, ha Kishegyben nem talált, úgy tartotta, nem érdemes. István derűs szívvel, bizakodva tekintett hát Darnó elébe, amely ott magasodott előtte, Kishegy oldalával szemben, ahol álltak. Csak át kellett menniük bele, csak fel kellett kapaszkodniuk rá, előtte meg elérniük a nyerget, hogy visszajussanak a gyalogútra, amely felvisz Darnó-tetőre.
A nyergen egy időre elakadtak. Mindjárt az elején kiemelkedik belőle egy asztalszerű nagy kő. István felmászott rá, és Rácfalu felé tekintve meglátta, hogy a gyalogút kihagyott szakasza mentén sziklák magasodnak felfelé. Vissza akart menni, hogy közelebbről is megnézze őket, de a nagyanyja nem engedte. Erre megmakacsolta magát, és nem jött le a nagy kőről. Végül csak azzal tudta leszerelni a nagyanyja, hogy megígérte, visszafelé jövet nemcsak megnézheti, de meg is mászhatja őket. A megmászást nem gondolta komolyan, de hirtelenjében nem jutott jobb az eszébe.
A nyereg után először kissé le, majd meredeken felfutott a gyalogút, de olyan meredeken, hogy a nagyanyja erősen lelassult, és zihálva szedte a levegőt. Úgy segített magán, hogy időnként megálltak, szakaszosan vették a lejtőt, és pihenésképpen be-bekukkantottak a fák alá, és mintegy félkézről gombáztak is. Itt megint gyertyánerdő tenyészett, amelyet kiváltképp kedvel a csirkegomba, és a nagyanyja többször talált is, a gyalogúttól nem messze. A gyertyános megszűntével nem volt többé szükség a kalaposok pihentető keresésére. A meredek lejtő enyhe emelkedővé vált. Bár nem is lett volna értelme a további fürkészésnek, mert fiatal telepítésben folytatódott a gyalogút, zsenge, pár éves csemetékkel, és fűszőnyeggel, amelyben legfeljebb a szegfűgomba terem meg, ha marha járja, itt viszont legfeljebb csak szarvas gázolt néha, de különben is csak számos gomba kellett nekik, és a szegfű nem számított annak.
Ez már Darnó volt, de még nem a tető, ahova igyekeztek, ahol az igazi, déli fekvésű, meleg, gombanevelő erdő kezdődött, amelyről István olyan sokat hallott, és ahol a nagyanyja, némi kishegyi puhatolózás után, valóságosan gombázni szokott. A telepítés közepe tájáról már látni lehetett az erdő szélét. Sötét, mélyzöld falként magasodott a csemetemező végében. Istvánnak feltűnt, hogy a fal egyik fele magasabb, mint a másik. Most értette meg, hogy az, amit ő egészen kiskorában a faluból, Ondrok gödréből lépcsőfoknak nézett, és úgy képzelte, hogy arról egyenesen az égbe lehet lépni, egyszerű szintkülönbség, és abból adódik, hogy egyik felén magasabbak a fák, mint a másikon, mert nem egyszerre ültették őket. De nem szólt semmit, megtartotta magának ezt a kínos felfedezést.
Szedték még egy darabig magukra a harmatot a fűről, amely helyenként olyan nagy volt, hogy kétoldalt belógott. Aztán egyszer csak vége szakadt a lábbeliáztatásnak. A gyalogút beleszaladt az erdő mentén húzódó kocsiútba, átkeltek rajta, és akkor ott voltak, megérkeztek Darnó-tetőre. Nem is pihentek, ki sem fújták magukat, egyből bementek a fák alá. Megbeszélték az irányt, kiszabták a sávokat, földre szegezték a tekintetüket, és máris gombáztak. Még lehetett. A koronák résein itt-ott már áttörtek ugyan a napsugarak, de még lapos szögben érték a földet, és nem nehezítették az észlelést.

Darnó-tető, vagy amit Darnó-tetőnek hívnak, voltaképpen nem is Darnó-tető. Az északi, a Tarna-völgy felőli oldalon van a hegység legmagasabb pontja, Pál-kilátó. Kicsit odébb bír még egy másik, egy névtelen csúccsal is, amely alól egy hosszú gerinc nyúlik le Sirok fölé. Ami a két csúcstól és a gerinctől délre található, az egy széles, enyhén tagolt ereszkedő hát. Fent kezdődik, és lent, Hosszú-völgyben ér véget. A nyugati, a Kishegy felőli peremén, ahová Istvánék érkeztek, még lehet az embernek tető-érzése, mert egy darabig nincsen esése. De aztán fokozatosan hajlik, nemcsak Hosszú-völgy irányában, hanem kelet, Nagyberek felé is, egészen addig, amíg el nem fogy.
Közsüs nagyanya mindjárt az első percekben megcsípett két fiatal cepét. Méghozzá a kocsiút szélén, mert mielőtt elindultak volna a fák alatt, azt is jól megnézte, jobbról is, balról is. Az volt ugyanis az elmélete, hogy az emberek abban a tévhitben élnek, az út szélén nem terem gomba. Vagy egyszerűen nem veszik észre, mert mindig sietnek, szaladnak, hogy az erdő belsejébe érjenek, ahol viszont, úgy képzelik, annyi van, hogy nem is nagyon kell keresni, csak megállnak valahol, és egyből telepakolják hátijukat. És ebben, mármint a tévhitben, lehetett valami igazság, mert ő mindig talált gombát az utak szélén, és többször előfordult már, hogy kizárólag ott szedte meg magát.
Istvánnak először megint nem ment a dolog. Megint majd kiesett a szeme, annyira meresztgette a sávjában. Egy hullott ágból most már botot is szerkesztett magának, hogy megpiszkálhassa vele a harasztot, ahol gyanúsan feldudorodik, de csak nem akart találódni semmi. A nagyanyja viszont megint betessékelt egyet a hátijába, ezúttal egy csirkét, amelynek kivételesen nem volt párja, azaz egymagában árválkodott egy mohos törzs közelében. Csak amikor süllyedni kezdett a hát, és a Galambos-tanya irányába fordultak rajta, hogy átlósan átszeljék a Hosszú-bércig húzódó részt, csak akkor esett meg Istvánon egy kékhátúnak a szíve, és felkéredzkedett a hátijába. Cepére fente a fogát, de ez is jobb volt, mint semmi. Azonkívül fiatal is, és még a csiga sem rágta meg.
Közben változott az erdő. Feltisztult, eltűntek a fák alól a fagyal- és veresgyűrűhajtások. Nagyobbak, vaskosabbak lettek a tölgyek, és némelyik tövénél csersav sötétlett tőketeknőben. Megvastagodott a harasztréteg is. István néhol féllábszárig szántott benne, de adódtak már foltok is, ahol egyáltalán nem volt hullott levél, kikandikált a csupasz föld, legfeljebb csak moha fedte itt-ott. A nagyanyja megint talált, és megint cepét. István kezdett ideges lenni, de azért odament hozzá, és megnézte, mielőtt felvette. Kissé idősecske volt, de még nem pondrés. A kalapját félent eltakarta a haraszt, egy levél meg egyenesen ráragadt, és úgy kellett lefejteni. Ő biztosan nem vette volna észre, gondolta magában.
A hátat lejtésirányban vízmosások szabdalták. Némelyik olyan hosszú és mély volt, mint egy kisebbfajta völgy. István a végéről leereszkedett az elsőbe. A fenekén derékig süllyedt a felgyülemlett avarban, és olyan meredeknek bizonyult az oldala, hogy lejjebb alig bírt kimászni belőle. A második vízmosás peremén végre várt rá első számos darnói gombája. Szép, nagy csirke volt, és nem magában, több is sárgállott körötte, egy egész csapat apró, zsenge. Úgy vették körül a nagyot, mint a csibék az anyjukat, a kotlóst. Gyorsan letérdelt, egyenként megragadta, megtisztította, és a hátijába tette őket.
Aztán a nagyanyja ugyanannak a gödörnek a túloldalán, tehát már az ő sávjában egy rakás keserűgombát látott meg. Úgy került az ő területére, hogy odahívta, hogy megmutassa neki a sok csirkét. Hozni azonban István hozta fel a keserűket, és övé lett a fele is. Legszívesebben mind a nagyanyjának adta volna, valamennyit azonban haza kellett vinnie, mert az apja nagyon szerette, tejfölösen, egészben, sütőben sütve. Ő nem, nem is annyira a keserű íze miatt, hanem mert sütés közben megzöldült a tepsiben, és úgy festett, mint valami bolondgomba.
Most megint ő következett. Már jó benn jártak az erdőben, mikor végre megmutatta magát az első cepéje. A csirke vigasztalta, de a cepe visszaadta az önbizalmát, és egészen magára talált tőle. Ismét rikkantott, és hívta a nagyanyját, hogy nézze meg, de az nem jött, mert kissé lemaradt, és nem hallotta. István hódolata jeléül egyenesen lehasalt a gomba elé. A harasztban állt, nem volt fiatal, de még öreg sem, és egészségesnek látszott. Elszedte mellőle a száraz leveleket, és megsimogatta a kalapját. Aztán alányúlt, és a mutató- és középső ujja közé vette a tönkjét, de még nem ragadta meg, csak előre-hátra csúsztatgatta rajta az ujjait. Majd kihúzta a kezét, és tisztára söpörte a tönk körül a földet. Megint bedugta az ujjait, enyhén rászorította a tönkre, és óvatosan kiemelte a gombát, aztán felállt vele. Meg sem tisztította, át sem vizsgálta a környékét, hogy van-e társa, egyből szaladt vele a nagyanyjához, hogy megmutassa.
Ezt követően a nagyanyja talált két cepét, aztán mindjárt utána szinte ugyanott egyszerre négyet. Nem szólt mindjárt Istvánnak, de az észrevette, hogy többször lehajolt, és hozzá sietett. Csodálkozott. Még sosem látott hat cepét egy helyen.
Utána megint a nagyanyja tarolt, egyszerre hattal gazdagította a zsákmányát. Őeléje viszont ismét sokáig nem került semmi, kivéve egy nagy disznócepét, amelyet bosszúsan felrúgott. Úgy látszott, ismét elpártolt tőle a szerencse. Elkedvetlenedett, olyannyira, hogy amikor a nagyanyja újból lehajolt, oda se ment megnézni, de még csak nem is kérdezte, mi volna az.
Lógó orral keresgélt tovább. Már-már azt fontolgatta, hogy átvált szamócázásra, mert az egyre nagyobb számban piroslott körötte, és kezdett megéhezni is, amikor egy tisztás szélében egy fiatal cepére bukkant végre, aztán még egyre. Először mindkettő mellett elment. Csak aztán vette őket észre, amikor a biztonság kedvéért visszanézett. Az egyiket már jól megrágta a csiga, de a másik teljesen ép volt. Alig ért ismét oda, ahonnan visszafordult, mikor a szemébe ötlött egy harmadik, egy negyedik, aztán több egyszerre, szám szerint még négy, majd az avar alól is kipiszkált még három olyan félnaposformát. Azt hitte, káprázik a szeme, vagy álmodik. Ennyi cepét ő még nem talált egyszerre. Az örömtől szinte megmámorosodott, és olyan izgalom kerítette hatalmába, hogy remegett a keze, és még kiáltani is elfelejtett. A nagyanyjának csak akkor szólt, mikor a felét már begyűjtötte. A többit a jelenlétében szedte fel, és jó, hogy odajött, mert felfedezett még egyet, amelyet ő majdnem ott hagyott.
A gazdag lelet úgy feldobta, hogy vérszemet kapott, és olyan lázas keresésbe kezdett, hogy közben kikószált a sávjából, és a haladási irányt is elvétette. Egyszerre csak azt vette észre, hogy nem látja a nagyanyját. Megállt, hallgatózott. Csend volt, sehol senki. Visszament kissé, és újból körülkémlelt. Most sem látta, de azt sem hallotta, hogy zörögne valahol a lába alatt a haraszt. Előreszaladt, oda, ahol imént állt, aztán vissza, majd kissé felfelé ment az oldalban, aztán meg lefelé. Megint senki, semmi. Kiáltott, de nem kapott választ. Belehasított a gyanú, hogy a nagyanyja esetleg ismét összetalálkozott Szűz Máriával, és elvitte valamerre, őt meg itt hagyta. Újból körbejáratta a tekintetét. Ameddig ellátott, köröskörül mindenfelé fák álltak, a távolabbiak sűrűn egymás mellett, mint az orgonasípok, a földön haraszt, hullott gallyak, gyér fű vagy semmi, csak kiálló gyökerek. A levegőben pókháló, fénycsíkok és lepkék, méghozzá fekete lepkék, halállepkék. A lepkék egészen mostanáig nem zavarták, de most, hogy eltévedt és magára maradt, eszébe jutott a nevük, és megborzongott. Tanácstalanul topogott, nem tudta, merre induljon. Felrémlett benne, hogy esetleg nem jut ki az erdőből, ráesteledik, vagy éhen hal, mielőtt megtalálják. Elhessentette magától mindkét gondolatot.
Újból hallgatózott. Madár sem szólt, se közel, se távol. Csend volt az erdőn, olyan síri csend, hogy hallotta, amint áramlik a nyaki ütőerében a vér. Hirtelen neszezett valahol valami vagy valaki. És utána mindjárt ág roppant. Ettől megijedt. Talán egy gonosz erdei manó, gondolta. A zaj irányába kapta a fejét, de nem látott semmit. Dermedten várt, aztán, hogy nem ismétlődött, lassan megnyugodott, és elkezdett töprengeni, vajon melyik irányból is jöhetett ő, és merre lehet most a nagyanyja. Aztán elindult, félent előre, félent felfelé az oldalban, mert emellett döntött.
Óvatosan lépkedett, hogy ne csapjon nagy zajt. Időnként megállt. Egyelőre a gombázást is felfüggesztette. Átkelt egy vízmosáson, keresztezett egy lápát, majd felkapaszkodott egy púpszerű kiemelkedésre, és onnan végre megpillantotta a nagyanyját. Az mit sem sejtve bóklászgatott kissé odébb a fák alatt. Nem kiáltott neki. Megfigyelte, merre tart, felvette az irányt, és ismét gombázni kezdett, mintha mi sem történt volna. És amikor közelebb kerültek egymáshoz, és a nagyanyja tudakolta, hol volt ilyen sokáig, azt felelte, hogy félrehúzódott nagydolga végezni.
Ez a füllentés mindjárt megbosszulta magát, mert alighogy elhangzott, menten székelési ingere támadt. De most már nem vonulhatott el, a nagyanyja még azt hitte volna, hogy hasmenése van, és ő azt nem akarta, nehogy azonnal valami füvet tukmáljon rá, mert különben a gyógyító növényeknek is nagy ismerője volt. Nem törődött vele, ment tovább a földet fürkészve. Szerencsére az inger nem volt erős, és nemsokára elmúlt magától. De most már jobban vigyázott. Mialatt tekintetével az avart pásztázta, sűrűn fel-felpillantott, és szemmel tartotta a nagyanyját is. Így nehezebben ment ugyan a gombázás, mert megoszlott a figyelme, de kisvártatva így is talált, először egy zsenge keserűt, egy korosabb cepét, aztán pedig egy korallgombát, egy sárgát. Ez utóbbit büszkén vitte megmutatni a nagyanyjának. Rég nem talált már korallt, talán két éve is volt már, kevés helyen nő, és nem minden esztendőben. A sárga korall magában sütve nem olyan jóízű, de különleges zamatot ad a többinek, ha hozzáteszik.
István sikersorozata folytatódott. Egy tőke mellett megint cepére akadt, először két méretesre, aztán pár apróra. A kicsiket alig győzte szedni, számolni. Még a piciny tönkvégek levágásáról is megfeledkezett. Utólag pótolta, mikor felfedezte a mulasztást. Még jó, hogy nem szóródott rá a föld a csirkére, mert azok jóval mélyebben feküdtek a hátiban. Amilyen kevéssé törékeny a csirke, legalább annyira érzékeny, és szinte lehetetlen kikaparni a spóralemezei közül a földet, ha odakerül. Ilyenkor már csak a víz, a mosás segít, gondolta. Aztán némi üröm vegyült az örömébe. A nagyanyja mindjárt utána lefőzte. Még több cepét talált, és mind méreteset. És a tetejébe még két rózsáságú korallt is, amely többet ért az ő sárga koralljánál, mert magában sem kesernyés, és legfinomabb kirántva. Ám gyorsan visszavágott. Alighogy a nagyanyja eltette a korallját, ő lelt elsőként úrigombát.
Egy borókás részhez értek. Nem szűntek meg a fák. A borókás nem úgy volt borókás, hogy nem volt fa, volt, de ritkábban. A nagyra nőtt örökzöldek mindegyikét kis, kopár tisztás vette körül, a tisztásokon itt-ott mohaszigetek aranylottak. Itt világosabb volt, és melegebb is, mégis valamiért párásabb, nedvesebb a levegő. István majdnem átszaladt az egészen, de a nagyanyja megállította, mondván, nézzen csak körül, mert hátha érdemes. Hallgatott rá, és ott, az egyik tisztáson, egy mohasziget mellett pillantotta meg a sárgáspiros kalapú ínyencséget, amely nem ért fel ugyan a cepével, de rangban mindjárt utána következett. Ráadásul olyan fiatal volt, hogy még a kalapja se nyílt szét egészen, és fehér burka is csak az egyik oldalon vált le róla annyira, hogy látni lehetett még rövidke tönkjéből is egy kicsit. Úgy festett, mint egy hóba állított hímes kacsatojás. Utána ugyan a nagyanyja megint felülkerekedett, mert egy másik tisztáson egyszerre négy úri mutatta meg neki magát, de István nem bánta. Ez nem változtatott az ő elsőségén, azonkívül a következő tisztáson őrá is ugyanennyi várt, aztán két részletben megint ennyi, mert összesen kilencet terelt be féltő gonddal a hátijába.
A borókásban felmerült, hogy tovább gombázzanak-e, nem kellene-e visszafordulniuk, hiszen már megtelt a hátijuk. István a tovább mellett kardoskodott. Szeretett volna még több úrit, cepét, esetleg egy rózsáságú korallt találni, meg az ő hátijában még volt némi hely. Folytatták hát a vizsgálódást, és István lelt is még gombát kétszer is, miután maguk mögött hagyták a borókást, de csak cepét, azonképpen a nagyanyja is, bár ha ő már nem a hátijába, hanem a kötényébe tette, amelynek előtte felkötötte a két sarkát.
Aztán mégis úgy döntöttek, hogy most már aztán irány hazafelé. Megálltak, és lerakták hátijukat. A nagyanyja felvetette, hogy átrak valamennyi gombát az Istvánéból a kötényébe, otthon meg visszaadja, hogy könnyebb legyen neki a hátija, de az hallani sem akart róla, pedig ugyancsak vágta a kötele a vállát. A koronák résein besütött a nap. Mielőtt ismét felvették volna súlyos terhüket, a nagyanyja felnézett, és megállapította, hogy jó lesz igyekezni, már elég magasan van a nap. Aztán, mint akinek most ötlik eszébe, váratlanul azt mondta, hogy ha már eddig eljöttek, akkor bekukkanthatnának a Galambos-almásba is, itt van közel.
István egyetértően helyeselt, mert most már olyan éhes volt, hogy a gyomra is korgott. Gyalogoltak még egy kicsit, és odaértek. Nem állta útjukat kerítés, és egyáltalán semmi nem választotta el a gyümölcsöst a tölgyestől. Vagy túl közel telepítették annak idején az almafákat, vagy az erdő jött közelebb közben. Derékig ért a fű, és faszeder, trenka meg lián tenyészett mindenfelé. A fákon alig volt alma, és az is csak szentiványi. Lepakoltak. Egy lehajló ágról István gyorsan leszakított és megevett kettőt, aztán a zsebébe akart még gyömöszölni kettőt. Az almás nyilvánvalóan elhagyott volt, a nagyanyja mégis leintette, mert íratlan törvény volt, hogy a más fájáról az ember annyit ehet, amennyi jólesik, de az elvitel már lopásnak számít. Azt a kettőt is megette hát helyben, és a nagyanyja is elrágott egyet a rossz fogaival.
Megint felszedelőzködtek, bevették magukat az erdőbe, és a kishegyi kerülőt kivéve ugyanazon az útvonalon, amelyen jöttek, hazasiettek. Visszafelé már nem gombáztak – a kocsiútig így is találtak még ketten négy cepét –, a kishegyi sziklák alatt István kedvéért kissé lassítottak, de rendes időben, tíz órára már a faluba értek, ám így is pótolni kellett a munkakiesést. A nagyanyjának azzal, hogy úgy főzte meg otthon az ebédet, hogy közben mákot kapált a kiskertben, Istvánnak meg azzal, hogy Szagyiban, ahol a szülei nyolctól szénát forgattak, négy renddel több jutott rá. Az apja ötöt akart, de az anyja lealkudta négyre.

Littlewood:Régimódi történet

 

Eső esett, rengeteg.

Kidugták a fejüket.

Pereszke és Rizike

egymás mellett kukucskálnak,

örülnek a nagyvilágnak,

ernyőt nyitnak izibe.

 

Körbenéznek, forognak,

jobbra-balra hajolnak.

Levél, égbolt, ág, gyökér,

minden vízben zöldlik, kéklik,

csodálják, és ahogy nézik,

a kalapjuk összeér.

 

Ó, elnézést, bocsánat!

Ne bántsa a ruhámat,

tolakodó garázda!

Nincsen másom, csak e kalap,

és ha az is széjjelszakad,

a fejem is megfázna.

 

Nem láttam, hogy idenőtt,

csuda vigye az esőt.

Igen-igen röstellem,

csak egy aprót lépjen felém,

s az orkánt is felfogom én,

el ne ázzon, szép hölgyem.

 

És ha már így alakult,

hogy spóránk pont idehullt,

a nevem elhadarom:

Pereszke. És szintén gomba.

Most, ha oda nem nőtt volna,

lekapnám a kalapom.

 

Örvendek, és remélem,

erénye a szemérem.

Teljes nevem Rizike.

De mert ilyen udvarias,

mi több, fess és lovagias,

Önnek, uram, Gizike.

A gombakirály

Volt egyszer egy sűrű, sötét, öreg erdő. Ebben az erdőben temérdek mindenféle gomba nőtt. Egyszer elhatározták: királyt választanak maguknak. Igen ám, de kit? Tanakodtak, tanakodtak, ki lenne a legalkalmasabb, végül kisütötték, hogy maga az erdész. El is mentek hozzá követségbe, és szépen megkérték, hogy legyen a királyuk.

Hanem az erdész csak a fejét csóválta:

Köszönöm a tisztességet, de hát nekem egyéb dolgom van az erdőben. Meg aztán túl nagy is vagyok hozzátok.

Legyen hát a nyuszi a királyunk! – eszelték ki a gombák, újabb hosszas töprengés után, s megkérték a nyuszit, hogy királykodjék felettük. A tapsifüles szépen megköszönte, hogy rá gondoltak, de ő sem fogadta el a királyi rangot.



Én szeretek ugrándozni, futkározni, a gombakirálynak meg folyvást egy helyben kell állnia, méghozzá fél lábon. S hova tegyem akkor a másik három lábamat?

Újra összeültek a gombák tanakodni, végül abban állapodtak meg, hogy közülük való legyen a király. No, de melyik a sok közül? A tinóru? Vagy a rizike? A rókagomba? Vagy a kucsmagomba? A csiperke? Vagy a pöfeteg?…

Abban megegyeztek, hogy az lesz a király, aki a legméltóbb az uralkodásra. De ki a legméltóbb?

- Én! – kiáltotta a légyölő galóca. – Senkinek sincs ilyen gyönyörű, gyöngyös skarlátkalpagja! És nekem mindenki engedelmeskedni fog, mindenki tudja, hogy a mérges gomba – veszedelmes!

Épp ezért nem lehetsz király! – intették le a többiek a hencegő galócát.



S ekkor a fák árnyas rejtekében hirtelen megpillantották a barna sapkás, egyszerű, sose hivalkodó, halk szavú vargányát, aki mindig csak mindenkinek örömöt szerzett.

-Ő a legméltóbb! – kiáltozták a gombák, és szégyellték, hogy szerény külseje miatt már előbb nem gondoltak rá.

Így lett a vargánya a gombák királya.

Mindenki örült – az erdész, a nyuszi, a mókusok meg a békák -, minden teremtett lélek a sűrű, sötét, öreg erdőben, csak a galóca mérgelődött.

Még gyönyörű gyöngyös kalpagját is a földhöz vágta volna – ha tehette volna.

 



Gryllus Vilmos: Gomba-dal

 

Őzláb, csiperke, pereszkegomba:

Vesszőkosárba szedd bele sorba!

Pettyes galóca, susulykagomba:

Mérges, ne szedd le, hagyd a bokorban!

 

Erdélyi népmesék

Jézus és a gomba története

Egyszer Krisztus urunk a földön jártában-keltében erősen megtalált éhezni.

Mondta Péternek, aki vele volt:

- Péter, menjünk be valahová, talán adnak egy csepp tejet Isten nevében.

- Biz a jó lesz, menjünk be,, - mondta Péter - én is éhes vagyok.

Bemennek egy szegény özvegyasszonyhoz, tejet kérnek s ez adott is két pohárral.

De az asszony éppen akkor sütött kenyeret s Péter szeretett volna lángost is enni.

Az ám, de nem merte mondani Krisztus urunk előtt, akinek elég volt az egy pohár tej is. 

Mikor aztán kimentek a házból, Péter hirtelen visszafordult s suttyomban lángost is kért az asszonytól. Adott ez lángost is, Péter meg lassan bandukolt Krisztus után s falatozni kezdett a lángosból. Jól tudta Krisztus urunk, ha nem is tekintett vissza, hogy mit csinál Péter s amint ez a szájába vette az első falatot, Krisztus urunk hátra szólt valamit. Mit volt, mit nem tenni, Péternek válaszolnia kellett, de hogy meg ne tudja Krisztus urunk, hogy lángost eszik, kiköpte a szájából. S valahányszor éppen tele volt a szája, akkor szólt Hátra Krisztus urunk s Péter egy falás nem sok, annyit sem nyelhetett le a lángosból. Mikor aztán mind kiköpte, visszanézett nagy keservesen.S hát mit látott!

Minden falásból, amit kiköpött, gomba lett!

Így lett a gomba s azóta olyan puha, mint a lángos lepény.

------------

Hogyan keletkezett a gomba?

Mikor Jézus Krisztus Szent Péterrel faluról falura, városról városra vándorolt, egyszer nagyon megéheztek. Letelepedtek az egyik falu szélén az árok partra, szusszantottak egyet. Azt mondta Jézus Krisztus Péternek:

- Péter, látom, hogy itt a legközelebbi házban kenyeret sütnek. Menj és mondd meg a gazdasszonynak, hogy Isten nevében két lángost is tegyen a kemencébe, szánja meg az éhező vándorokat.

Szót fogadott Péter, de két lángos helyett hármat kért. Ahogy megsült, az egyiket a kebelébe csúsztatta, a másik kettővel ballagott vissza Jézus Krisztushoz.

Jóízűen megették a két lángost, aztán fölcihelődtek, útnak eredtek. Péter utólra maradt, hogy suttyomban csipegethesse az eldugott lángosát. Sehogy nem volt azonban szerencséje, mert Jézus urunk mindig akkor kérdezte, mikor a lángos a szájába tette. Péter nem tudott enni, mindig ki kellet köpni a lángoslepényt, hogy válaszolni tudjon.

Mikor elfogyott a lángos, Jézus megfordult:

- Péter, mennyi lángost süttettél?

- Kettőt, Uram Teremtőm.

- Dehogy kettőt, Péter! Azt is számold, amit apródonként kiköpdöstél!

- Uram teremtőm, hármat süttettem.

- Hogy ne vesszen kárba, mit teremtsünk ebből?

- Teremtsünk gombát, mert tényleg nem veszhet el az út szélén eltaposva.

Abból lett az igazi gomba, a lángoslepényből, amit Péter a szájából elhajigált.

Tasnádi Varga Éva: Gomba Zsuzsi

 

 

Piros kalapján, fehér pettyek,

gomba Zsuzsi így énekelget.

Itt az erdőben, élek én,

hosszú fűszálak rejtekén.

Ruhámat gomba anyó varrta,

soká dolgozott, tűje rajta.

Kalapom gomba apó vette,

és kifestette, pettyről pettyre.

Nézem a napos ágakat,

és ha valaki rám akad.

Meghajtom magam, frissen szépen,

Ne bántsd kalapom, kérve-kérem!

Mert kalapom csak nekem jó,

nem játék, nem ennivaló.

Azért van csak, hogy szép legyek,

s díszítsek erdőt, réteket. 

Szakonyi Károly: Fenyőpereszke

 

 

A szakértő mondja a vásárcsarnokban, amikor átvizsgálja a gombáimat: – Ez meg fenyőpereszke. Ehető…

Milyen szépen hangzik, gondolom mindjárt. Milyen kedvesen, békésen. És persze szelíd gomba. Fenyvesekben terem, ahogy a neve is jelzi. – Ott szedték?

– Nem – mondom a szemüveges, fehér köpenyes embernek –, a kertünkben nőtt, a nyírfák alatt.

– Előfordul olyan helyen is. Látszik is rajta, hogy más környezetből való.

Ebből a fajtából egész regimentet találtunk a nyírcsoport körül.

Nem értek a gombákhoz. Ismerem a vargányát meg még néhányat, amivel boltban, konyhában találkoztam. De ezek felől is bizonytalanul ítélek, ha a szabadban lelek rájuk. (Nem úgy, mint L. E. író és gombász, ki rendületlen hittel kutatta-gyűjtötte a péceli erdőben – s mostanában nem tudom hol – a jóízű eleségnek valót.)

A szentendrei kertben most, ősszel, töméntelen gomba nőtt. Alig két hete hagytuk magára a házat; körülötte máris felvirult, fellélegzett minden: fű, fa, virág, madár és bogár tombol a boldog szabadságban. Nem tiporjuk a gyepet, nem zabolázzuk hasznos és haszontalan növények terjeszkedését; sárgállhat a kutyatej, senki sem irtja tövestől. A rigók asztalára papírhéjú dió hull; darazsak, méhek, madarak lakmározzák a szőlőt. Bár pereg már itt-ott a lomb, de a birskörte még csak most van érőfélben.

És hát nézzük, mi fehérlik mindenütt a fűben? Gombák!

Kétvödörnyit szedtünk össze, hogy szemétre vessük. Aligha lehet jó valamelyik is. Mert négyfélét leltünk. Kisebbeket, nagyobbakat.

– Mégiscsak meg kellene tudni, milyen fajták ezek! – vélte a feleségem.

– Könyvből?

– Valakitől… A kirándulók is megvizsgáltathatják a hazavitt gombákat. Van ilyen hely.

Van. Az egyik pesti nagy vásárcsarnokban járultam a hatósági szakértő asztalához. Egész mutatós kiállítás van ott feltálalva; demonstráció, hogy melyik gomba miféle, mi a neve. De hiába, nem lehet azt olyan egyszerűen megjegyezni. Az árusok, akik a szabadon termőket gyűjtik, elég jó ismerettel és gyakorlattal bírnak, ám ők is kötelesek igazolást kérni; csak azt adhatják el, amire a szakértőtől írásos engedélyt kapnak.

Mondom én is, miért jöttem, de mielőtt kirakodhatnék, nevem és címem bekerül egy vonalas füzetbe. Ettől kezdve mindkettőnket felelősség terhel az esetleges bajokért. A szakértő az állításaiért felel, én meg a szófogadásomért. Helyes intézkedés; ha már eljöttél ide, a döntés elkerülhetetlen: a rosszat a jótól külön kell választani.

– Szegfűgomba – mondja a férfiú –, ehető. Ez meg begöngyölt szélű cölöpös. Mérgező, nagyon veszélyes. Emez egy változata, szintén cölöpös; könnyen felismerhető. – S mutatja, miről. De amint elveszi előlem, már el is felejtem a villámgyors leckét. – Fenyőpereszke – mondja végül a negyedikre. Alig győzöm jegyezni egy cédulára, olyan gyorsan és határozottan osztályozza a gombákat.

– Tartozom valamivel? – Nem, semmivel. – S már el is fordul tőlem, nem barátságtalanul, csak amolyan köszönést elhárítón. Pedig már számon az elismerés szava. Bámulatra késztet, mennyire ismeri ez az ember a gombákat. Hát hogyne, hiszen szakértő! De hány olyannal találkozunk, aki csak névleg az?! A gombavizsgáló biztos tudása nem is tűnne fel ennyire, ha – mint természetes volna – mindenütt valódi szakembereket látnánk. Na, igen, itt emberéletekről van szó, a bolondgomba áldozatokat követelhet, nem szabad tévedni.

És másutt? Másutt lehet tévedni?

Bátor ember – először ezt gondolom róla. Bátor, mert ennyire bízik a tudásában. Ámbár kipróbált tudás lehet – teszem hozzá –, akkor pedig boldog ember, mert bízhat benne. Nagyszerű dolog igazán érteni valamihez. Jól, becsülettel ellátni feladatunkat. Megírni egy könyvet, gyerekeket tanítani, földet művelni, gyógyítani, gépet szerkeszteni, fát, fémet megmunkálni… Persze első feltétel, hogy a tudásának megfelelő helyen lehessen a szakember. (S ő lehessen ott, nem valaki oda nem való!) Lám csak: a gombavizsgálót aligha protektorok tették azzá. Posztján huszonnégy órán belül kiderülne alkalmatlansága. Az első mérgezési tünet lenne rá a bizonyíték.

De ahol lassúbb, látványtalanabb a toxikálódás?

Irigyen nézem ezt az embert. Minthogy végzett velem, leül, köpenye szárába törli szemüvegét, s olvasni kezd. Szakkönyvet? Regényt? Mindegy. Felelős ítélkezése után e nagy nyugalma tiszta lelkiismeretre vall. Gondosságával, tudásával embertársai szolgálatára van. Ilyen egyszerű az oka nyugalmának.

A fenyőpereszkét hazaviszem; neki bizton elhiszem, hogy amit mond, az igaz.

Gryllus Vilmos: Gomba

Pöttyös kalapban csodálhattok engem,

nem tud megázni tiszta, fehér ingem.

Pöttyös kalaphoz hófehér a gallér,

minden galóca igazi gavallér.

Pöttyös kalapban gyönyörű az élet,

mégis feszít és majd meg esz a méreg.

Pöttyös kalapban táncolnék a bálban

jaj, csak ne járna bocskorban a lábam.

Ars Poetica

Dr. Mester Júlia

Ezeregy Gombázás Meséi

 

Egy tárlat festményei adottak, már készen vannak egyszer s mindenkorra. De a kosár tartalma rejtett erdőzugok titkainak gyűjteménye. Ez csak egy adott pillanatban és csak rövid időre alkot kollekciót, ha van olyan kellő fantáziával bíró, állhatatos ember, aki felkutatja az egyes darabokat.                                                                        

Itt nem csak a szerencse játszik szerepet. Tény és való, hogy aki gépkocsiban ül, és úgy nyargal át a természeten, annak óriási szerencse kell ahhoz, hogy akár csak egy gombát is találjon. De észre se fogja venni. Aki viszont kimegy az erdőbe, verejtékezve átbaktat kedvenc hegyein, bedugja a fejét a sűrű fenyvesekbe, alákukkant a fehér nyírfáknak, széthajtogatja a magas füvet a liget és az erdő találkozásánál, megszemléli a zöld mohával bevont árnyas, partos részeket, begázol az öreg bükkösök csupasz talajú terepére: ez az ember hazatérve a sok-sok boldog élményen kívül tele kosár gombát rak le verandája asztalára. Csakúgy, mint a barátja, aki egészen más útvonalon járta be az erdőt. Mert aki kimegy a boldogság elé, hisz benne, és felkutatja, az meg is találja. Ez minden boldogságra igaz, arra is, amit gombagyűjtésnek neveznek.

  

 

Jánk Károly : KIS GOMBAKALAUZ (VERSEK)

Gombászni nagyon jó

(Rapszodikus induló)

 

Három lyukas mogyorón

civakodik két manó!

Erdőt, mezőt járni jó

hátizsákkal,

kis kosárral,

teleszedjük mind gombával!

Szedünk bele tinórit,

fülőkét két kilónyit,

kucsmagombát,

császárgombát,

tőkegombát,

tintagombát,

tölcsérgombát

s halványsárga

gerebent

szed, aki nem

eszement,

csiperkét egy egész zsákkal,

szegfűgombát három szákkal,

nem kell nekünk szömörcsög,

hogy vinné el az ördög!

Rókalyukba belesünk,

rókagombát keresünk,

galambfészken galambgombát,

szarvas nyomán szarvasgombát,

lovasúton lóposzátát,

gombákat a gombok hátán –

mert gombászni nagyon jó.

 

Három lyukas mogyorón

civakodik két manó!

 

S ha ezzel is megleszünk,

akkor még tovább szedünk:

őzlábgombát tizenhármat,

piruló galócát százat,

pereszkét vagy hetvenhármat,

korallgombát

meg vargányát,

tuskó hátán

sárga gévát,

csavart szárú

csigagombát,

ánizs- és fok-

hagymagombát,

aranybarna rizikét,

amivel a lista kész!

Kész a gombász induló,

ó, gombászni nagyon jó…

 

Három bánatos manó

civakodik két makkhéjon:

osztozik a maradékon!

 

Ízletes kucsmagomba

 

Kucsmagomba, kucsmagomba,

nagy kucsmában kicsi gomba,

kicsi gomba nagy kucsmával,

nem tévesztünk össze mással,

például a papsapkával.

Ha jő a tavaszi zápor,

nem válsz te meg a kucsmádtól,

ha tavaszi napon delelsz,

örülünk, ha megsüvegelsz

már messziről, nagy az öröm,

tanítják a gombászkörön,

hogy te nagyon ízletes vagy,

noha kucsmád víztől dagad,

azért ne búsuld el magad.

 

Csupros Tuskó

 

Feldühödött

Csupros Tuskó:

„Nem vagyok én

egy fatuskó,

bárha tuskón

is növök,

fajtám régtől

törzsökös!"

 

Csészegomba

 

I.

Már-már átlátszó a kelyhünk,

egy sem akad köztünk bunkó,

mert egy csészeforma gomba

mégsem lehet csupros tuskó!

 

II.

 

Porcelánból van a fülem,

abban kering nemes vérem,

meghívnálak egy teára,

ahol én lennék a csésze.

 

Porcelánból van a füle,

sokra tartja nemességét,

gyere el hát a teára,

ahol ő lesz majd a csészéd.

 

Ragadós bocskorosgomba

– (Ön)leíró költemény –

 

Ragadós gomba vagyok, de

nem én ragadok mindenhez,

inkább minden ragad hozzám.

 

Ha épp növök, jól megnyúlok,

vagyis hát hogy akkor növök.

Inkább sovány vagyok, mint zömök.

 

Tönkön növök,

a tönköm szép bocskoros,

a kalapom

esővíztől csatakos.

 

Kénvirággomba

 

Kénvirággomba,

szép alak!

Múltkor az erdőn

láttalak.

Fürtökben lógtál

a tönkről,

elárult sárga

felöltőd.

 

Sárga mellény és

sárga ing –

dekadens gombán

sárga smink.

És ha az esső

elered,

sárga kalapod

emeled.

 

Pókhálósgomba

 

Elhagyott, sötét helyek,

no meg a kísértetek,

amit őkelméje szeret,

ahol már csak szűrőn szűrt fény

pislákol s a szem beteg,

és ragadós pókháló

nem libeg és nem lebeg

csak kalapja karimáján,

s dongják őszi szellemek,

egy napon e

nagy dongásban

gombánk, ki

homályt szeret,

találkozott

Fantomas-szal,

s elnyelte

a ren

ge

teg.

 

Szegfűgomba, kedvenc sztárunk

 

Szegfűgomba Chevroleten

robog át az interneten,

merthogy minden toplistánkon

szerepelt a kora nyáron.

 

Benne volt az első hatban,

elkerülte messze Hatvant,

szerepelt az első ötben,

s Afrikában látta Durbant…

Bekerült az első körbe,

így vonult a Hat Ökörbe,

szállást kapott és ebédet,

hódolóktól szegfűt – négyet,

tette őket a vázába,

három ablakát bezárta

s elaludt, két ágyat nyomva,

legyezgette egy fülgomba…

S mi, akik őt nagyon vártuk,

odalenn a hallban álltunk,

ezt a verset kifundáltuk,

hozzá rímet fabrikáltunk

csakis neki. Kedvenc sztárunk,

hátha még ma viszontlátunk!

 

Selyemgomba

 

Bordás szélű a kalapja,

be van vonva fényes lakkal.

Talpig úriember-forma,

józan életű, nem borissza,

gyökéren él, mikorriza. –

Selyemgomba minden reggel

konzultál a gyökerekkel.

 

*

 

Selymes fényű kalapja:

szárad a hajlakk rajta.

Nem is akármilyen firma,

mikor iszik sem borissza,

gyökérkapcsolt, mikorriza. –

Selyemgomba minden nyáron

eléldegél gyökérszálon…

 

Párduc Galóc

(Hősi ének)

 

Sárerdei árok partján,

a Galóca-patak martján,

élt egyszer egy Párduc Galóc,

aki híres nagy vitéz volt,

kardot hordott meg kelevézt,

nagy kalapot feje helyén,

rostos gallér paszomántja,

fehér pettyes a dolmánya,

panyókára vetve hátra;

s mégsem volt ő elégedett,

szája íze keseredett,

mérges volt nagyon Galóc a

gombajáró szúnyogokra.

Ki is hívta menten őket,

patakparton kopját törtek,

a szárnyasok voltak százan,

Párduc Galóc egymagában

taposott a dagonyában,

igen jól állta a sarat,

mint aki nem fut s nem marad,

mint aki nem süt, de dagaszt,

pocsolyában egy bakaraszt

(mert nem félt ő a veszélytől),

ki nem mozdult a helyéből…

Így csatáztak három napot,

volt sok sebesült és halott,

s negyednapra, mikor virradt,

menekült már a szúnyoghad,

ki hogy tudott: szegett szárnyon,

törött lábbal, bögölyháton…,

szúnyogéknak kelt hűlt helyük,

Isten tudja, mi lett velük,

tény az, hogy eltakarodtak,

a sáncon, hogy feljött a nap,

Párduc Galóc fújtatott csak,

s meg is lett az eredménye,

gombafohász szállt az égre:

„Szúnyogoktól mentes végre

a galócák nemzetsége,

Párduc Galóc, áldunk érte!"

Ím elérkezett a vége,

véle együtt el a béke,

s megíratott ez az ének,

ne is kérdezd, hogy mivégre.

Zsédely László: Lepkepatkók /részlet/

                    TANULSÁGOK

 

       A terepgyakorlat vezetője összeráncolta homlokát. Letette a már csaknem megtelt kosarát, megigazította hátizsákját, majd a kosarat másik kezével felkapva tovább indult, és közben ezt mondta a nyár elejei gyér gizgazzal benőtt erdei talajon mellette sétáló kollégájának:

- Megdöbbentő némelyik ember könnyelműsége! Nekem ugyan nem volt ennyire hajmeresztő esetem, mint amilyent az előbb meséltél, de már én is összefutottam néhányszor az erdőben meggondolatlan laikusokkal. Az egyik például egy húsz év körüli srác volt, aki a fővárosból költözött le Érd-parkváros M7-esen túli részébe. Ott, a lakott terület keleti szélén levő út túloldalán akkoriban még egy igen jó vegyes erdő húzódott, egészen az állami gazdaság barackosáig. Azóta az M0-ás gyűrű építése betett annak az erdőnek, meg a barackosnak is, amiért igazán kár, mert azóta se ettem olyan finom "mintát" gyümölcsből a gazdaság lyukacsos kerítésén át! Az erdő meg kiváló gombatermő hely volt, sőt! Aki arrafelé lakott, épp csak átment az út másik oldalára, besétált tíz lépésnyit a fák közé, máris kilószám szedhette a gyilkos galócát!

- Az persze, nézőpont kérdése, hogy mit nevezünk kiváló termésnek...

- Így van! Annak a srácnak a szatyra, nem éppen gyilkos galócával volt tele, de azért messziről látszott, hogy van benne egy jó kis mérgezésre való adag világító tölcsérgomba is. Odaoldalogtam barátilag érdeklődni, hogy: "Mit talált a Tisztelt Kolléga?" Örömmel megmutatta, volt legalul néhány őzlábgomba, de azon kívül minden, ami csak ártalmas, igen tekintélyes választékban. Pár mondattal felvázoltam, melyiktől mit lehet kapni, persze a "kolléga" igencsak megijedt, azt mondta, hogy szomszédja, az öreg Matyi Bácsi állandóan kosárszám hordja haza a gombát, még sincs soha semmi baja! Ő meg úgy gondolta, hogy megpróbálja, hátha neki sem lesz!

- Ez a baj a nagyvárosi laikusokkal, nem gondolnák, hogy a vidéki Matyi Bácsik, meg Manyi Nénik esetleg értenek is valamihez. Igaz, hogy csak egy tucat gombafajt ismernek, de azt igen alaposan, sosem tévesztik mással, a többit meg nem szedik össze.

- Én egyszer ráfáztam a jóindulatúskodásra - mondta a túrázó csapat harmadik tagja. - Egy idősebb házaspár szedegette a fakósárga tölcsérgombát, pedig volt sok egyéb is az erdőben. Mondtam nekik, hogy az megárthat, erre elküldtek a búsba, azzal a megjegyzéssel, hogy ne üssem abba az orrom, amit ők esznek! Komolyan elzavartak! Nem tudom, mit kellett volna tennem, ha gyilkos galóca vagy valami más, dögösen mérgező van náluk...

- Még a TIT-szakkörben mesélte az egyik legöregebb tagtársunk - szólalt meg a negyedik túrázó -, hogy közvetlenül a háború után, egy erdei tisztáson fiatal orosz katonákba botlott, akik, messziről látszott, hogy épp kondérba aprítanak egy jókora adag gyilkos galócát...

- Bocs' a közbeszólásért, de még kezdő vagyok itt; hogy lehet messziről felismerni egy gombafajt? - kérdezte az ötödik.

- Jó szemmel nem nehéz.

- Minden fajnak több alaktani sajátossága is van. A gyilkos galóca kalapbőre világos zöldes árnyalatú, a kalap széle lekerekített, lemezei fehérek és a kalap pereme felé kissé kiszélesedők, a tönkjén a lemezeket fiatalabb korban borító részleges burok maradványaként egy gallérszerű hártya lóg, a tönk hossza a kalap átmérőjéhez képest úgy aránylik, mint...

- A termőhely és a termési időszak is jellegzetes...

- Tölgyesben a leggyakoribb...

- A szaga is összetéveszthetetlen...

       A szakemberek szinte egymás szavába vágva magyaráztak a kezdőnek, csak hogy meggyőzzék, idővel majd neki sem okoz gondot egy-egy gombafaj meghatározása, akár távolabbról is, vagy akár csak a termőtest egy apró darabkája alapján. Aki elkezdte mesélni a háború utáni történetet, végre folytathatta.

- Az öreg, gyér orosz tudását összeszedve, előadta, hogy jobb lenne, ha mégsem ennék meg azt a gombát, erre az egyik katona lekapta a mellette álló fa ágáról a géppityut és az öregre szegezte: "Davaj Tata, vagy Ratatata!". Az öreg elsomfordált, aztán a katonák nagyobb részének halála után valahogy kitudódott, hogy ő is arra járt, és az illetékes elvtársak felelősségre vonták. Mármint azért, mert nem lépett fel kellő eréllyel a galócaevés ellen, és hagyta, hogy a szegény kiskatonák, szovjet barátaink, hősökhöz nem igazán méltó módon, gombamérgezéstől szenvedjenek ki. Az öreg szaki jóbarátai erőteljes befolyása révén úszta csak meg a börtönt...

- Hát igen, gyilkos galócától elpatkolni kegyetlen halál. Jókora adag mazochizmussal lehet csak azt választani öngyilkosságnak, és alaposan meg kell szenvedni érte, amíg sikeredik. Lassú halál, többnapos agóniával, bőven van idő megbánni az elkövetett bűnöket!

- Na, képzeljétek csak, volt, akit nagy nehezen megmentettek, aztán egy évvel később újra gyilkos galócát evett!

- Fene a gusztusát!

- Állítólag igen finom!

- Nyilván, ha ügyes szakács készíti el...

- Vagy csinos szakácsnő. Ha eléggé csinos, a kaja íze már nem is számít...

- Hogy lehet megmenteni valakit egy ilyen súlyos mérgezés után? - kérdezte a kezdő - Úgy tudom, a tünetek csak másnap szoktak jelentkezni, amikor az illetőnek már kakukkoltak, ha még olyannak is néz ki, mintha élne...

- Bizonyos esélyek azért vannak. Egy átlagos méretű gyilkos galóca a halálos adag negyedét, esetleg többszörösét is tartalmazza, termőhelytől, évjárattól és egyéni érzékenységtől függően. A túlélés a fogyasztott mennyiségen múlik, meg az orvosi beavatkozás gyorsaságán.

- Amikor kezdő voltam a témában, úgy négy évtizede, a híres-neves Tétényi úti Kórházban folyt egy különleges kísérlet. A vágóhídon kiválogatott sertésmájakat használták külső szűrőnek, a páciens combvénájára csatlakoztatva. Előzőleg kimosták a májból a sertésvért, méregtelenítés közben pedig külön készülék helyettesítette a tüdőt, ami a mi testünkben is a májat pumpálja, hogy átfolyjék rajta a vér. Ma már persze korszerűbb módszerek vannak, de annak idején ezzel a sertésmájas módszerrel is megmentettek egypár embert.

- Azért ez a tüdő által pumpált máj-ügy igen érdekes! - jegyezte meg az egyik, kozépkorúságon már valamelyest túl levő szakember, kissé lihegve - Eszerint miközben felmászunk ezen a meredek domboldalon, fokozottabban méregtelenítődik a szervezetünk.

- Már csak amiatt is, mert az intenzív légzés önmagában is… - hagyta félbe intenzív szuszogással a mondatot a másik gombász.

- Nem beszélve az izzadásról, ami szintén méregtelenít… - kapkodott levegő után a harmadik idősödő szaki. A náluk alig fiatalabb túravezető így szólt:

- Tán csak nem arra akartok célozni ezzel, hogy máris elfáradtatok?

- Á, dehogy, csak kezd egyre kevésbé közömbös lenni, hogy milyen messze van az a bizonyos tópart, ahová a pihenőhelyet ígérted...

- Végül is három órája tallózunk, mindenkinek csaknem tele a kosara, errefelé meg már alig találni valami érdekeset...

- Hé, nehogy rálépj azokra a nyelespöfetegekre! - vágott közbe a túravezető, majd így folytatta:

- Még egy kis kitartás, kollégák! Már csak ezt a dombot kell megmásznunk, aztán le a túloldalán és fél órán belül a tónál leszünk.

       Hamarosan fölértek a dombra. Itt ismét sűrűbb lett az erdő, ám a gombatermés jelentéktelennek bizonyult. Miközben elindultak lefelé, egyikük azt mondta:

- Kezdő kollégánk biztosan nem tudja, hogyan lehet vegyes gombalevessel balesetnek látszó gyilkosságot elkövetni!

- Gondolom, le kell fagyasztani legalább tízkilónyit, aztán az emeletről véletlenül ráejteni a célszemély fejére.

- Ugyan már! Kétféle gombából kell főzni! Gyilkos galócából és valamilyen, főzés közben megsötétedő húsú, másik fajból, például erdei csiperkéből, piruló őzlábgombából, vagy érdestinóruból. A titok nyitja, hogy a gyilkos galóca húsa főzés közben is világos marad, és a méreganyag nem oldódik ki belőle a levesbe, csak egy egészen kevés a vágási felületeken. A finnyáskodó áldozat félre löködi a tálban a sötét darabokat, és csak a világosakat kanalazza ki. Az evőcimbora pedig kijelenti, hogy annyi baj legyen, neki jó a sötét is, így aztán megússza egy enyhébb mérgezéssel...

- Hajmeresztő! - mondta a kezdő, majd a többiek után ő is elnevette magát. Néhány évvel ugyan fiatalabb volt, mint a csapat zöme, de hozzájuk hasonlóan már neki sem kellett sokat költekezni a fodrásznál.

 

       Az elszórtan fás-bokros, enyhe lejtő hirtelen meredekebbé vált, és körülbelül húsz méteres esésű, fűvel benőtt rézsűként folytatódott. A lejtővel szemben egy feltűnően sima sziklafal meredezett. A gombászcsapat lekászálódott a gizgazos rézsűn, majd a hatalmas, lapos oldalú szikla előtt jobbra fordult egy alig észrevehetően kitaposott vadcsapáson, amely a sziklás területről kivezetve, széltől sustorgó borókák között kanyargott tovább. Hamarosan egy nagy, füves tisztásra értek, melynek közepén kerek tó vize tükrözte a felhőkkel csak alig tarkított, mélykék eget. Letelepedtek, nem messze a vízparttól, és kezdetét vette a határozási gyakorlat.

       A gombászat nem olyan, mint az ábécé, amit csak egyszer kell megtanulni. Alig akad ember, aki képes fejben tartani a több, mint a kétezerötszáz Kárpát-medencei gombafaj alaktani bélyegeit! Egy alapfokú tanfolyam száz fajának ismeretében persze már jól elboldogul az amatőr gombász, mert gyűjtőútjain az általában előforduló fajok háromnegyedét azonosítani tudja. Az igazi szakembereket azonban a ritkaságok is érdeklik, amelyek előfordulásának esélye megnő a különlegesen kedvező időjárásban. A gombafajok ismeretét folyamatosan tanulni és gyakorolni kell, különben az ember csak felejt! Nemcsak a fotókkal és rajzokkal illusztrált könyveket kell minél sűrűbben lapozgatni, hanem részt kell venni tanulmányi kirándulásokon és határozási gyakorlatokon is. Ilyenkor minden előforduló fajból összegyűjtenek a terepen néhány példányt, aztán az adott fajt jobban ismerő rutinosabbak egyenként ismertetik azokat a többiekkel, felsorolva a látható alaktani bélyegeket, és a termőhelyi körülményeket.

 

       Hagyjuk tehát most magára az ötfős gombászcsapatot, és gondolkodjunk el egy kicsit az élet dolgain! Vannak, akik a krimik és kalandregények olvasásával töltik legszívesebben idejüket, pedig a természetbe kivonulás, annak megismerési szándékával, különb mindenféle képzelt kalandnál! És gyakran felér, akár egy krimivel is. Nemcsak azért, mert volt már példa rá, hogy a gombászok holttestre bukkantak, sőt: az is előfordult, hogy földre szegezett tekintettel az erdőben tallózó gombagyűjtő fejjel nekiment egy akasztott ember bakancsának, hanem mert maguk a gombák is kriminálisak olykor! Életveszélyesen mérgező viszonylag kevés van, az összes fajnak körülbelül három százaléka. Ezeknek is csak egy része fordul elő gyakrabban a hazai erdőkben vagy mezőkön. Néhány viszont kifejezetten gyakori, mint például a gyilkos galóca. Nem azért veszélyes, mert ráugrik a gyanútlan gombagyűjtőre, átharapja torkát, aztán kirántja a bőréből, de elfogyasztás utáni hatása a maga módján hátborzongató. Tucatnyi hatóanyaga közül a legveszélyesebb, az amatoxin: sejtméreg. Megtéveszti a sejtek folyadékháztartását, ezért azok a szükségesnél több vizet vesznek fel a sejtközötti állományból, és megpukkadnak. Ez a szervezet sejtjeinek csak töredék-százalékát pusztítja el, önmagában nem feltétlenül lenne életveszélyes, de beindít egy túl késői, a hatóanyag felszívódása után órák, esetleg napok múlva jelentkező, téves reakciót, a csillapíthatatlan hányást-hasmenést. Ennek során a mérgezett személy folyadékvesztése elérheti akár a testsúlyának tíz százalékát is, ami már gyakran halálos. Túlélés esetén újabb néhány nap múlva jelentkezik a "májkóma", mivel a máj, mint fő méregtelenítő szervünk, nem győzi a pusztuló sejtek bomlástermékeinek kiszűrését, miközben maga is pusztul, ezért egyszer csak leáll. Attól kezdve az élő szervezetben amúgy is keletkező bomlási anyagok szintén mérgezik a szervezetet. Hát nem kész krimi?! Legtöbben egy ilyen sztori hallatán megdöbbennek, és felháborodva kérdezik, hogy ha ekkora veszélyek lesnek ránk a gombák részéről, akkor mi a nyavalyának foglalkozunk velük egyáltalán, pláne étkezési célból?!!! Nagyon egyszerű a válasz: azért, mert sokkal több a kiválóan ehető, mint a mérgező *, felismerésük megfelelő szakismeretekkel nem nehéz, és ha nem gyűjtenénk azokat, értékes tápanyag tonnáinak tucatjait hagynánk tönkremenni a termési időszakban. Ezek tények!

 

(* A kb. 10%-ot kitevő kiváló ehetők és a kb. 3%-nyi veszélyesebben mérgezők mellett, a többi faj közé tartoznak a nem különösebben ennivalók, az ehetetlenek (pl. tapló-félék), az enyhén mérgezők és az a több száz ritka, vagy kis termetű faj, amelyek hatóanyag-tartalma és fogyaszthatósága ma még tisztázatlan!)

 

       A gombák az állatok és növények mellett a földi élővilág harmadik nagy törzsét alkotják. Több tulajdonságukban, sejtjeik felépítésében és életmódjukban is eltérnek mind a növényektől, mind az állatoktól. A gombasejt oxigén-igényes, mint az állati sejtek, sejtfalának legfőbb anyaga nem cellulóz, mint a növényeké, hanem a rovarokéhoz hasonló kitin. Amíg a növények alapvetően a szervetlen, ásványi anyagokból építik fel testük anyagát, addig a gombák funkciója a nekik táplálékul szolgáló, pusztuló növényi és állati anyagok lebontása szervetlenné. A gombák elpusztulásuk során a saját szerves anyagaikat is lebontják, így a növények számára dúsítják ásványi anyagokban a talajt. Nem véletlen, hogy a mezőn élő gombatelepek mentén sötétebben zöldül a fű. Különleges élőlények: a föld felszíne alatt, vagy a korhadó fák belsejében végzik többnyire hasznos, lebontó munkájukat, gyakran szimbiózisban vannak a növényekkel (bár egyes fajoknál parazitizmus is előfordul), és a talajfelszín fölé csak a termésüket, a "gyümölcsüket", azaz a szaporítószervüket dugják ki. Az erdőben lehullott avart, vagy a réten a földre ülepedve korhadozó, elhalt fűszálakat alulról fogyasztja a gombatelep, a tenyésztest, amely pókhálószerű micéliumszálak finom hálózataként szövi át a talajt, miközben átmérője lassanként növekszik, évente átlagosan egy-két arasznyit, de kedvezőbb időjárású évben akár fél méternyit is. A termőtestek a telep szélén képződnek, ezért találjuk azokat gyakran körív, vagy teljes kör mentén. Ezt hívták régebben boszorkánykörnek, pedig soha, semmilyen mágikus képességét nem sikerült észlelni… A telepek szélének sötétebb füve jól kirajzolja a tenyésztest méretét. Főképp a levegőből, akár több száz méteres magasságból is kiválóan láthatók ezek a karikák, de kis odafigyeléssel a talajon járva is észrevehetők. Méretük alapján saccolni lehet korukat: olykor háromszáz méteres átmérőjű boszorkányköröket is találunk, melyek kora elérheti az ezerötszáz - kétezerötszáz évet.

 

       És ez csak egy csipetnyi ízelítő volt a gombavilág különlegességeiből, melyekről külön könyvet lehetne írni! Aki ismerkedni kezd a témakörrel, meglepődik a termőtestek alaki változatosságán, melyre az egyes fajok vagy fajcsoportok nevei utalnak (például: korallgombák pohárgombák, csészegombák, kucsmagombák, tintahalgomba, papsapkagombák, agancsgombák, fülgombák, kosárgomba, réteggomba, káposztagomba, májgomba, zsemlegomba, mozsárütőgomba, őzlábgomba, pecsétviaszgomba, petrezselyemgomba, pitykegomba, serleggomba, gerebenek, tölcsérgombák, trombitagomba, tulipángomba, pöfete-gek, kalaposgombák…); de elcsodálkozhat a vegetatív szaporodási módjaik több furcsaságán is, vagy akár azon, hányféle mérgezési típusba sorolhatók az egyes fajok. Fentebb csak a gyilkos galóca került szóba, de a legtöbb galócafaj nem sejtmérget, hanem hőhatásra valamelyest elbomló idegmérget tartalmaz, más fajcsoportok körében azonban előfordul hallucinogén, vagy felhalmozódva hatásos, vagy súlyos emésztési zavart, sőt allergiás reakciót kiváltó méreganyag is. Van olyan, amelyiket nem szabad alkohollal együtt fogyasztani, és elég gyakori, hogy a közeli rokonságban lévő fajok némelyike mérgező, a többi meg nem. Például a gyilkos galócának a nemzetségbeli egyik "testvére", a császárgalóca a legkiválóbb csemegegomba. Ám nemcsak eleségként használhatjuk fel a gombákat, hanem többféle más módon is, de aki további részletekre kíváncsi, járjon utána, lehetőleg a témakörben már tapasztaltabbak szakmai vezetése mellett!

 

Berda József: Szentgyörgypereszke

A fiatalság lobogásának májusnak menyasszonyként

libegtél ki üde zöld harmatos füvek mögül

őszibarackillatú szentgyörgypereszkénk!

Ki harmatozta lehelte beléd ínyünket izgató

káprázatod? Hamvas, selyemszürkés színben,

majdnem rangrejtve mutogatod magad a fürge

szemnek, szinte bújócskázol előtte; de inkább

a finom orrszimat talál rád, akár a nyugatalan

kamasz a várva várt szerelmi pillanatra

Nem megenni, étekként élvezni, inkább

megtalálni, felfedni szabb téged rejtekedben,

a koronás bükkfaerdők mélyén!

Május magasztosságát hirdető

szentgyörgypereszke, most íme, lázas

kiváncsiságú keresőd-kutatód

köszönti májusi megszületésed!

Mint az égbolt titkába merülő a mesebeli

csillagok tündöklését az égen: úgy lássalak,

úgy vezess gyermekeidhez, testvéreidhez, csodálatos

családod körébe, ott fent, a Nagyhideghegy tetején!

 

Pál Imre: Gombász álom

 

       2004 október 26. kedd éjfél után, illetve ez már a másnap, szerda első órája.

Ülök a számítógépem előtt, újabb és újabb tételek. Van bőven.

Amanita pantherina, magyarul a párducgalóca. .... mérgező .... iboténsavas mérgezés .... 1/ 2 - 3 órán belül részegséghez hasonlító tünetek. .... idegi kimerültség .... majd 10-15 órás mélyalvás .... mélyalvás .... majd .... sötét van .... mélyalvás .... tán lekapcsolták a villanyt??? .... vagy nem .... ez a radványi sűrű sötét erdő lesz, vagy egy másik .... erdőbe vagyok az biztos .... már megint bevittek az erdőbe.

Szép gyönyörű erdő tele-tele gombával. Néma csend, sehol egy zizzenés. Vigyázva lépkedek, ne hogy összetapossam a földön a rengeteg gombát. Valószínűleg csak egyedül vagyok itt én meg a gomba sereglet.

Majd egy susogó hangot hallok egy nagy hatalmas fa mögül. Sejtelmesen susogót. Elindulok a hang irányába. Hát mit látok: Rimóczi tanár úr áll ott. Éppen a susulykákat oktatja. Élvezettel sorolja a susulyka neveket, olyan szépen sisteregve, susogva, ahogyan arra nem képes senki más-e világon.

Mikor meglát, megkérdezi tőlem, hogy én is a susulyka gyűlésre jöttem-e, és ha igen akkor illendően mutatkozzak be, és szórjak a tenyerébe egy keveset a spóraporaimból.

Én gyorsan elnézést kérek, hogy megzavartam boszorkányköreit, majd illendően bemutatkozom.

Hát még ez a szerencse - mondja - hogy van nevem, mert ha nem lenne nevem, akkor én nem is lennék. Sőt - mondja - avval, hogy családnevem is van, nagy valószínűséggel egy családhoz is tartozok. Ebben az esetben megállapítható, hogy nagyon is vagyok.

Én hosszan eltűnődve hallgatom mibenlétem tudományos okfejtését, majd egyetértően bólogatva továbbállok, vagyis jobban mondva elsietek.

Egy hórihorgas ember lép elém. Mindenféle igazolást, helyjegyet és árusítani kívánt gombákat kér tőlem. Felnézek az illetőre, hát látom, hogy Lovász Károly tanár úr az. Miután közöltem vele, hogy nem kívánok gombát árulni, rám néz és így szól - maga nem termesztett csiperke ugye? Na mert akkor elkoboztam volna, mivel kukacosnak tűnik.

Mielőtt tovább folytatta már arrébb is álltam.

Néhány spárgázó lépés után Albert László tanár úrral találkozom.

A hóna alá beépített diavetítőből azonnal vetíteni kezd és megkérdezi, hogy mit látok. Mielőtt megszólalnék, közbevág - Na igen és akkor most indokoljam meg, hogy miért nem az amire gondolt. - mondja.

Mindig ezt csinálja. Kedve szerint színezi, nevezi és eteti a gombákat.

Tudja Tanár úr - mondom neki - az még csak rendben van, hogy velem nem jut egyességre, de amint tankönyveinket elnézem, Rimóczi professzor úrral is vitában van az elnevezéseket, meg a fogyaszthatóságot illetően. Akkor mondja már meg miért pont engem, nyaggat ezekkel itt.

Az indoklásomat szó nélkül elfogadja.

Na jó akkor ezt hagyjuk - mondja és egy fényképet húz elő a zsebéből és kérdezi, hogy a képen látható gombát nem láttam-e véletlenül, merthogy az egy veszedelmes gyilkos. Én jogi okfejtésekbe bocsátkozom vele, azt illetően, hogy szabad jogállamban, de még jogerdőben sem tehetünk addig kijelentéseket senkiről, míg az illető gombát a bíróság jogerősen el nem ítélte.

Na mindegy - mondja, - azért csak figyeljek alaposan, mert ez egy agyafúrt fickó. A legutóbbi hírek szerint a színét is változtatja, időnként úgy mutatkozik be, mint Amanita phalloides, sőt bűntársa is van, földalatti kapcsolatot tart fenn egy tölgyfával.

Illendően megköszönöm a jó tanácsot és továbbmenekülök.

Pont beleszaladok egy zártkörű rendezvénybe. Érdeklődöm a hallgatóság soraiban. Mondják legyek már csendben, mert Dr. Tibay György Nagy Tekintetű Adjunktus Úr Európa-uniós előadást tart a gombáknak.

Éppen egy ismerős gomba emelkedik felszólásra. Valahol már láttam ezt a gombát, majd mindjárt eszembe jut.

A felszólaló gomba közli, hogy "azért az már mégis csak túlzás, hogy árulja el az uniónak a telephelyének címét, valamint az ősi családi receptjei alapján előállított méreganyagainak összetételét, meg, hogy kvóta alá akarják vonni az okozható halálesetek számát is. Nem, nem és nem - mondja és dühösen így folytatja; - hívjanak inkább a jövőben öngyilkos galócának, de ezt akkor sem fogom megtenni, még a végén azt akarják majd, hogy gyógygomba legyek, mint ez a japán ninja gomba, ez a hogy is hívják .... ja igen, shii-take. Ezt a szégyent már nem. Már bánom is, hogy idejöttem. Megyek is, úgyis nemsokára kezdődik az erdő közepén a párbaj. Ágyő, majd találkozunk a túlvilágon - mondja, majd gallérját felrántva, bocskorát gyorsan kapkodva elsiet.

No hát - mondom a mellettem állónak - ez a gomba aztán nagyon mérges lett.

Az meg hüppögve, könnyes szemekkel azt mondja nekem, ez már akkor is az volt, amikor idejött.

Hát maga minek bőg? - kérdezem - Mesélje el történetét, hátha tudok segíteni, csak menjünk egy kicsit arrébb, mert itt olyan büdös valami.

Erdei szömörcsög a tisztességes nevem - kezdi közölni bánatát - és az előbb úgy megsértett a Benedek Lajos tanár úr. Azt mondta nekem, hogy büdös vagyok, a fejemet meg a hím nemi szervhez hasonlította, már mint ugye érti hogy micsoda, hogy f-el kezdődik és sz a vége.

Hát már hogyne érteném - mondom neki orromat befogva - de ne is törődjön vele a Tanár úr biztosan csak viccelődött és elrontotta a poént szokott ilyet csinálni - kiabáltam vissza és már rohantam is tovább, mert, a hányinger kerülgetett ettől a büdös kis fa .... szóval elszaladtam.

Alig teszek néhány lépést két fehérköpenyes lép elém, és a számba akar gyömöszkölni egy jókora gumicsövet mert, hogy szerintük hánytatással kell kezdeni egy ilyen jelenség esetén. Amint jobban nézem hát Dr. Bereczky Mihály toxikológia tanárunk áll előttem és Dr. Gulyás Márta tanárnőnk asszisztál neki. Én kezdem nekik elmagyarázni, hogy elmúlt már ez a hányinger, sokkal jobban vagyok, nincs szükség a beavatkozására. Ők meg csak-csak unszolják a gumicsövüket nekem. Bereczky doktor úr csak erősködik: egy hányatásból még sohasem lett baja senkinek.

Nézze csak kolléga - kontrázik rá Gulyás doktornő - alaktani szempontból is milyen nagymértékben elváltozott a beteg és látja az, az édes kis hifája hogy lóg neki!

Gyermekkorom óta félelemmel vagyok a dokik iránt, de ettől a kettőtől most úgy megijedtem, hogy jobbnak láttam elrohanni.

Egy jó nagy dombon futottam keresztül, mire nagy nehezen meg tudtam szabadulni tőlük.

A domb túloldalán már rengetegen voltak. Gyülekeztek valamire. Nagyot löknek rajtam a tömegben. A mögöttem álló tapló azt mondja - tűnjek a francba, mert semmit sem lát tőlem.

Hogy ez mekkora tapló?? Inkább arrébb állok, erre rálépek egy pöfetegre. A belseje barna volt, úgyhogy nem kár érte.

Itt meg én nem látok semmit - mondom, mire a mellettem álló felajánlja nekem a szemüvegét. Azt mondja - neki az úgy sem kell és amúgy is csak hajcsat helyett van a hajába tűzve. Tisztelettel elfogadom, majd ekkor látom, hogy Dima Bálint tanár úr volt a kedves felajánló.

Mondják az előttem állók, hogy a párbaj lesz. Rimóczi tanár úr meg fog küzdeni Albert László tanár úrral az ehető és nem ehető gombák ügyében. Bizony ennek már eljött az ideje - nyugtázom.

Fel is állnak a párbajhoz az erdő közepén egymással szemben. Megérkezik a párbajt levezető mester is. Valami papféle lehet, mert a fején papsapka van. Most látom csak jobban, hogy Nehéz Zoli bácsi az. Úgy látom egy kirándulásról jött egyenesen ide.

Helvella - szól, és kezdetét veszi a küzdelem.

Rimóczi professzor úr egy susulykát kap elő támadó fegyvernek. Albert tanár úr pedig villámgyorsan a következő szavakat vágja támadójához: Na akkor most mondja meg, hogy mi az ott a kezében, majd indokolja meg, hogy miért nem az. Hát már megint kezdi.

Mély döbbenet csend a küzdőtéren és környezetében.

A papsapkás Nehéz Zoli bácsi megállapítja, hogy így nem lehet küzdeni. Leveszi papsapkáját megvakarja alatta lévő kucsmáját - így már ehető -, majd új versenyszabályt hirdet ki.

A vitatott gombákból megetetnek a nézőközönségből valakit, és ha túléli, kiderül, hogy kinek van igaza, ha meg nem, hát akkor is.

Már csak az a kérdés, hogy ki legyen az. Néma csend .... önként persze senki sem jelentkezik.

Dima Bálint tanár úr hangosan bekiabál - legyen az, akinek szemüvege van! Helyes! - kiabálom én is utána. Erre a tömeg megfordul és rám néz .... na most mi van??? .... ja ez nem az én szemüvegem ez a Dima Bálint hajcsatja -, magyarázkodom, de mindhiába a tömeg elindul felém. Én ismét futásnak eredek utánam a tömeg, valamint a párbajozók a papsapkással, a gumicsöves hánytató dokik, a szakállas EU tudóssal, a gomba termesztő a gomba kereskedővel, a szemüveg hajú, az erdei viccelődővel, a szömörcsög a szagával, a ritka nagy tapló a körözött gyilkos galócával .... mindenki-mindenki csak engem üldöz, én meg futok, futok, futok.

Érzem, hogy a sarkam nyomában vannak, visszanézek, hát a gyilkos galóca az. Kiabálok Albert Tanár úrnak, hogy itt a tettes, persze őt most ez nem érdekli.

Csak futok és futok és a lábam már alig bírja. Ebben a pillanatban megbotlok egy kidőlt fában, és pofára zúgok .... lassan fölemelem a fejem a földről .... előttem .... előttem .... jól látom ez a számítógépem monitora .... lenézek a számítógépben a Rimóczi féle CD csattog .... az órám éjjel 3 órát mutat .... felállok a székemből .... a homlokom fáj, valószínűleg beverhettem az előbb .... a tükör elé ballagok megnézni mi történt .... nyúzott arc, szabályos apró négyzetek a homlokomon .... közelebb hajolok .... á, semmi ez csak a számítógép billentyűzete.

Akkor, .... ez csak egy álom volt?

Igen egy életre szóló álom, egy életre szóló szenvedély és egy életre szóló tanulás.

Copyright © 2012 NetGombász Egyesület.
Webmester: Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.